Hirtelen gyengeség fogott el, szemeim összeszűkültek, remegtem, és megmagyarázhatatlan fájdalom fogott el. Talán ezt az érzést le sem tudom írni, csak az tudja, aki hasonlókat élt át.
Ezeket láttad már?
Bár a kezelésektől testem kétszeresére duzzadt, tehát jelenleg nem képviselem a korábbi anorexiás énem, még is fáztam, reszkettem és a szokásos "falási kényszer", melyet mindig a hányás követ, kapott el. Őszintén szólva ördögi kör ez, melyből ekkor az egyetlen kiútként, az öngyilkosság foglalkoztatott.
Miután csak próbaidőre vagyok itthon, ezért azonnal a sürgősségi részlegre szállítottak. Két nővér kísérte minden léptem, értékeim leltárba vették, saját ruhám nem viselhettem, a zokogás és az álmatlanság volt legnagyobb ellenségem aznap éjszaka. Szörnyű dolog volt ezt átélni, segítségért kiáltottam, de hangom nem hallották. Amit tenni tudtak nem volt más, mint a szokásos dolgok, infúzió, gyógyszer stb.
Hatalmas szerencsémre reggel a kiváló orvosom jelent meg az ajtóban, aki egyből kézbe vette az irányítást. Már maga a jelenléte megnyugtatóan hatott, így megbeszéltük az előző este történteket. További két hét bent létet javasoltak, de saját felelősegemre édesanyám kíséretével elhagytam a kórházat.
Azóta is küzdök, és hasonló rohamok gyötörnek, de családi segítséggel, hittel és akarattal igyekszem legyőzni. Hisz muszáj. Egyetlen választásom van: a gyógyulás, és ezért küzdenem kell. Félek, egyszer majd mikor visszanézek, rájövök, elmulasztottam a legszebb éveim a bulimia árnyékában. Ez nem csupán étkezéskor jelentkezik, örökös belső harc, mintha önmagamnak üzentem volna háborút.
