A szürke szocializmusban elhozta Párizst Budapestre Rotschild Klára
A magyar divat egyik legismertebb alakja volt Rotschild Klára, aki a harmincas években elképesztő sikerrel kezdte a karrierjét, majd a világháború után sikeresen építette újra a karrierjét. Dr. Simonovics Ildikó hosszú évek óta kutatja a divattervező munkásságát és életét, vezetett tematikus városi sétát, ami Rotschild Klára életének fontos epizódjainak helyszínét mutatta be, könyvet írt róla és a Magyar Nemzeti Múzeumban Clara címmel 2020. április 30-ig látható kiállításnak a kurátora volt. A szakértővel készült interjúnk még a kiállítás tervezésének időpontjában készült.
Ezeket láttad már?
Miért eredtél Rotschild Klára nyomába? Miért gondoltad, hogy ennek itt az ideje, az ő élete érdekli majd az embereket?
Nem igazán ez volt a kérdés kezdetben, Rotschild Klára és története nekem a doktori kutatásom kapcsán került elő. A témám az 1945 utáni magyar divat volt először 1989-ig. Ezzel jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetem interdiszciplináris doktori iskolájába, ahol Dr. Ormos Mária professzor fogadott be. Sajnos ez a téma nem volt annyira népszerű tudományos körökben, pedig angolszász területeken a divattal számtalan tudományág foglalkozik már jó ideje. A doktori dolgozatom megírására igen kevés időm maradt, ezért le kellett szűkítenem a témát, így maradt az 1968-ig terjedő időszak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a 20. század második felének magyar divatjáról Rotschild Klára nélkül beszélni lehetetlen. És ami külön izgalmassá teszi a dolgot mindez egy olyan időszakban történt, amikor a divat gyakorlatilag névtelen volt. Hiába dolgoztak kiemelkedő tervezők és egyéniségek a különböző állami szalonokban, vállalatoknál, tervezőintézetekben, mint például Aratóné, Nádor Vera, Vámos Magda, Mészáros Éva, Vörös Irén, Gyulai Irén, Weingruber Éva, Ökrös Zsuzsa, Deés Enikő és sorolhatnám még a zseniális tervezőegyéniségeket, a legtöbbjüket ma már nem ismerik az emberek. Rotschild Klára neve azonban fennmaradt, még most is sokaknak cseng ismerősen, ezért is gondolom, hogy az ő élettörténetével több szempontból is izgalmas foglalkozni.
Rotschild Klára a szocilalista rezsim kegyeltjeként, mint az első számú magyar haute couture szalon vezetője 1971. június 14-én kapta meg a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetését. A felvételen a nemzetközi sajtóban a divat Rózsaszín Cárnőjeként elhíresült tervezőnő Petőfi tér 3-5-ben lévő otthonának tetőteraszán pózol a királyi várral a háttérben új "szerzeményével". Szerény méretű tanácsi lakása elsősorban elhelyezekedése révén, illetve a tetőterasz közel 100 négyzetméteres méretével és elképesztő kilátásával, valamint az ott rendezett luxus partikkal nyűgözte le a korszak hazai és nemzetközi elitjét.
Tervezők voltak ők, vagy inkább szabók?
Attól függ ki, mi. Itthon a háború után, 1948-tól vált főiskolai szintűvé a képzés és 1953-ban végzett az első évfolyam, akik már ruhatervező iparművészeknek nevezték magukat. Innentől hivatalosan elvált az iparos a tervezőművésztől, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az a szintű társadalmi rang és elismertség, ami a nyugati társaikat megilette vagy megilleti, az itthon, ahogy a keleti blokkban általában váratott magára, illetve csak nagyon keveseknek adatott meg. Rotschild egyébként legközelebb a kiváló divat- és szépérzékkel rendelkező kereskedőhöz állt, bár a szabni varrni tudás hiánya, ami a nevével kapcsolatban visszatérő szentencia, véleményem szerint nem igaz. A XIX. században Charles Frederick Worth volt az az angol származású szabó, aki megalapította a francia Haute Couture Szövetséget a Chambre Syndicale de la Haute Couture-t és a kialakított szigorú rendszerrel és szabályokkal gyakorlatilag tervezőművészi rangra emelte a szabókat. Előtte egyszerű iparosnak számított mindenki, aki a klienssel közösen kitalálta, milyen is lesz az új ruhája. Worth volt az első, aki kollekciót állított össze, amiből a vevő választhatott. Visszatérve a magyar helyzetre: a két világháború között voltak ünnepelt sztárok, de a zömük továbbra is iparosnak számított. A szocializmusban pedig minden megváltozott. És habár innentől kezdve az Iparművészeti Főiskolán művészeket képeztek, még sem élvezhették az ezzel járó autonóm tervezői státuszt, be kellett olvadni az anonim állami rendszerbe. Ez alól Aratóné és Rotschild voltak kezdetben a kivételek. Mert, hogy a szalonok hivatalos nevét, ami a homlokzaton állt senki sem mondta ki, egyszerűen Aratónéhoz ment, aki a Fővárosi Mértékutáni Szabóságok Divatszalonját kereste fel és Rotschild Klárához, vagy Klárikához, aki a Váci utca 12-be, a Különlegességi Női Ruhaszalonba vette az irányt. Később, amikor Budapest Divatszalon lett Aratóné szalonjából, akkor lehet, hogy már csak Budapestként emlegették, de addig közszájon Aratóné és Rotschild voltak. A történet folytatásában is fontos az a feltételezésem, hogy a háború után azért kapta Rotschild azt a lehetőséget, hogy ő vigye az első számú állami haute couture ruhaszalont, mert jólcsengő neve volt. A legsikeresebb tíz szalonnak a két világháború között ugyanolyan jó kapcsolatai voltak, mint neki, szóval nem az lehetett a legfőbb oka a szerencséjének. Klára egyébként nem talált fel semmi újat, a Párizson kívüli divatszakma a két világháború között úgy működött, ahogy az ő szalonja. Ekkoriban tényleg egy központja létezett a női divatnak, és az Párizs volt a férfié pedig London. Ma már persze ezt nehéz elképzelni. De akkoriban tényleg mindenki a francia fővárosba zarándokolt megnézni és megvásárolni az haute couture divatházak ruhamodelljeit. Csak a hatvanas években jelent meg a női divat térképén London, Róma és Firenze, előtte sehol sem voltak. Az illusztris vevőközönség - Bécstől kezdve Budapesten, Berlinen Londonon át egészen Milánóig - Párizsból érkezett modellekre áhítozott, aki azt elhozta nekik, azt megrohamozták. Azaz a helyi szalonosok elsősorban nem saját tervezésű modelleket mutattak be, hanem a megvásárolt párizsi fazonokat és ezek közé tűzdelték a sajátjaikat. A párizsi modellek megvásárlása és az utazás viszont nagyon sok pénzbe került, amit be kellett építeniük az áraikba.
Pataki Ági, a hetvenes évek legnépszerűbb magyar manökencsillagjainak egyike, pályája kezdetén Rotschild Klára Petőfi tér 3-5 szám alatti lakásában tartott exkluzív bemutatón. A kiváltságos vendégek, illetve a nemzetközi sajtó számára két-három lány részvételével házibemutatót szerveztek egyrészt a Váci utcai szalonban, másrészt a tervezőnő lakásában és annak pazar kilátású teraszán. Pataki Ágit tulajdonképpen Rotschild Klára fedezte fel a manöken szakma számára. 1970-ben, egy magas rangú dél-amerikai delegáció kísérő-programszervezőjeként a feleségek számára Ági exkuzív bemutatót rendelt meg a Váci utca 12-ben. Amikor kiderült, hogy egy lánnyal kevesebb van a szalonban, megkérték, hogy "ugorjon be". Annyira jól sikerült a beugrás, hogy Klári néni egyből meghívta a következő nagy divatbemutatójára, ahol mindjárt menyasszonyként is szerepelhetett, ami a legnagyobb megtiszteltetés volt a jövőbeli "Rotschild lány" számára.
Akkor még nem volt közösségi média, ahol élőben mutatják a divatbemutatókat, és egy hét múlva még nem voltak készen a kínai másolatok…
Be sem engedtek másolókat, kontárokat, kivülállókat a divatbemutatókra. Nagyon védték a szellemi terméküket, a divatlapokban sem jelentek meg azonnal az új fazonok. Volt egy szándékos késleltetés a folyamatokban, ami mára teljes mértékben kiiktatódott. Rotschild Klára annak idején elment Párizsba, megnézett nyolc-tíz-tizenkét divatbemutatót, vett pár modellt, nem sokat, mert nem volt olyan nagy a budget-je, a többit pedig emlékezetből leskicceltette. Szóval régen is másoltak, régen is voltak botrányok, mert az egyik divatház megcsinálta ugyanazt pepitában, fizetés nélkül, vagy mondjuk az egyik budapesti szalon szakembere elment, és megnézte a színházi bemutatót, ahol a vezető primadonna Vionnet, Patou, Lelong eredeti ruháját viselte, és szépen lemásolta, és harmadannyiért tudta adni a klienseinek, miután ő nem fizetett az eredeti modellért. A két világháború között tele volt a sajtó ezekkel a botrányokkal, modell-lopásokkal. Arra jöttem rá Rotschild kapcsán, hogy a szocializmus idején Budapest már nem érdekelte a párizsi divatházakat. Teljesen egyértelmű, hogy Klára Chanel, Lanvin, Dior modelleket másolt, annyi szabásmintát nem vásárolt meg, mint amennyi szerepelt a kollekciókban, és ezt nyilvánvalóan Párizsban is tudták. De ők nem akartak magyar piacra terjeszkedni a készruha, az ún. pret a porter vonalukkal, tehát nem jelentett nekik konkurenciát a vasfüggöny mögötti, haute couture modellekre szakosodott szalon. Nem foglalkoztak Közép-Európával, a keleti blokkból leginkább Moszkva volt érdekes számukra, majd később Kína. De az ötvenes hatvanas években elsősorban Dél Amerikára és az Egyesült Államokra koncentráltak. Úgy voltak vele, hadd legyen Rotschild, a párizsi divat kelet európai nagykövete, addig is forog a nevük. Sokan gondolták úgy Párizsban, hogy Klára tényleg a híres Rotschildok rokona, hiába mondta ő, hogy nem leszármazott, csak összekacsintottak a háta mögött, hogy persze, hogy nem, miközben továbbra is azt hitték, hogy az, csak letagadja.
Éberné Donáth Bora, Borika, a szalon legendás dierktrisze mutat ruhaanyagokat Jovanka Titonak, Jugoszlávia elnöke, Josip Broz Tito feleségének, a Váci utca 12. szám alatti szalonban. Jobbján Rotschild Klára, balján Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának felesége, a stüszi kalapjairól és puritán drapp-bézs-sötétkék Rotschild kosztümjeiről elhíresült Tamáska Mária ül. Titóné a szalon legillusztrisabb kliensei közé tartozott. Méretre állítható próbabája lehetővé tette, hogy a szalon szabászgárdája napra készen követhesse az asszony hízását és annak megfelelően adaptálja a kelet Kennedynéjének új ruhatárát. Budapest, 1974. április 27.
Rotschild Kláráról keveset tud a nagyközönség, de az a kevés sem feltétlenül állja meg a helyét...
Számtalan legenda övezi Rotschild Klára életét, aki magánemberként is számtalan titkot hordozott, élete bővelkedett izgalmakban, megdöbbentő volt a halála is. A kutatásaim kapcsán sok emberrel beszélgettem, olyanokkal, akik kapcsolatban álltak vele, akár dolgozóként, akár kliensként, magánemberként, vagy azok leszármazottjaiként, így első kézből származó információkat kapnak mind a sétálók, mind a kiállítás közönsége. Személyében egy olyan magyar nőt ismerhetünk meg, aki született zseni volt, legfőbb erénye divatérzékenysége mellett, márkanevének és kapcsolati hálójának tökéletes kiépítésében rejlett. Ebben korszakalkotó volt a maga korában. Sokan megkérdeztek már, hogy akkor ő most divattervezőnek számít-e vagy sem, - ő maga mindenre azt mondta, hogy ő tervezte, arra is, amit másolt, vagy inkább helyesebb azt mondani, adaptált valahonnan. Az egyes párizsi modelleknek teljes adaptációs sora született, amiben zseniális volt, hogy pontosan tudta, mire van szüksége a vevőkörének. Mint a "szerelemgyerek" kutatásom főszereplőjével szemben nyilván elfogult vagyok, mégis azt mondom, hogy Rotschild elsősorban egy rendkívüli divatszakember volt, aki a két világháborús szalonos modellt folytatta a megváltozott körülmények között. Azaz ő még nem az az autonóm divattervező zseni, akik aztán Párizstól függetlenül is kinevelkedtek szerte a világban, hanem egy kreatív iparos-kereskedő, aki nagyon nagyon értett a divathoz és a hálózatépítéshez, és remekül válogatta meg a szakembereit, akiket meg is becsült. És nyilván ezeknek a szuper szakembereknek a mesterségbeli tudása volt az egyes darabok minőségének záloga. Az is elképzelhető, hogy fű alatt mentek ki ruhák, mert ugye a szalon dolgozói fusizhattak is. Azaz az alapanyag, szabás lehetett francia, de a kivitel nem érte el a megszokott szalonos szintet. Fennmaradtak például olyan darabok, ahol az eldolgozás géppel készült, ami elképzelhetetlen volt egy haute couture szalonban. Találtam olyan ruhát, amiről úgy tudjuk, hogy a műhelyben készült, de látva a minőségét, biztosan nem ment keresztül a hivatalos útvonalon.
Van kedvenced a ruhái között?
Nem tudnám megmondani, melyik a kedvencem. Minél többet foglalkozol valamivel, minél többet tudsz valamiről, annál inkább kedveled mindet.
Rotschild Klára anyagot választ, Bein Klára, az Iparművészeti Főiskola fiatal ruhatervező iparművész növendéke, aki a szalon ösztöndíjasaként vett részt a munkafolyamatokban nyugati divatlap alapján modellt rajzol. A képen az a fázis látható, amikor a budapesti divatház modell albuma számára a párizsi nagyházak divatbemutatóin élőben látott, majd megvásárolt egy-két snitt, illetve a kinti rajzolók által lemásolt modellek mellé a divatlapokból is választanak ruhakát és adaptálják a szalon modellkínálatába. 1962. január
