Slow-fast-újra slow? – őrült tempó után újra le kell lassulnia a divatiparnak?
A történelem legnagyobb részében az emberek nagyon kevés ruhadarabbal rendelkeztek és azokat a lehető legtovább viselték – akár csak ahogy napjaink slow fashion mozgalma hirdeti. Az utóbbi évszázadban azonban őrült tempójúvá vált ez az iparág – megnéztük miért, és hogy érdemes-e a fékre taposni.
Ezeket láttad már?
Nagyon sokáig a ma slow fashionnek nevezett irány volt az egyetlen módja a ruházkodásnak, a kevés tehetős emberen kívül mindenkinek csak néhány váltás ruhája volt, amiket egészen addig viseltek, amíg teljesen el nem használódtak. Amikor valaki kinőtt valamit, akkor a ruhadarabot egy másik családtag viselte tovább vagy az anyagából valami újat készítettek, semmi nem került kidobásra. Az etikus és fenntartható divat alapvető volt a múltban és a jövőben is annak kell lennie, ha meg akarjuk óvni a bolygónkat.
A fast fashion alapjai az 1800-as évek eleji ipari forradalomban gyökereznek. A modern szövőgépek megjelenése előtt az emberek maguknak állították elő a textilekhez szükséges nyersanyagokat, fonták majd szőtték azt, hogy ruhákat varrhassanak. A folyamat idő- és munkaigényessége miatt a ruhadarabok jelentős értéket képviseltek, így nagy becsben tartották őket. Ugyanez igaz volt az ékszerekre is, amik akkoriban drágakövekből és gyöngyökből készültek. Az olcsó bizsuk új találmányok. Egy átlagos státuszú nő például többnyire egy pár fülbevalóval rendelkezett, amit rendszerint örökölt egy női felmenőjétől. Napjainkban ezzel szemben – a varrógép és más technikai vívmányok feltalálása következtében – a ruhák ára és értéke alacsony, ami csak még tovább fokozza gyártásuk mértékét.
Ez a változás, felgyorsulás azonban nem egyik pillanatról a másikra ment végbe: annak ellenére, hogy az 1800-as évek során és az 1900-as évek elején egyre több ruha- és textilgyár alakult, ekkoriban még a legtöbb ruhadarab kis műhelyekben készült. A legtehetősebbek elismert ruhakészítőkhöz jártak, a középosztály helyi szabókhoz, a legszegényebbek pedig továbbra is maguknak készítették a ruhákat. A ruhakészítés standardizálására egészen a II. világháborúig kellett várni, amikor megjelent a tömegtermelés ebben az iparágban. Ahogy a középosztály létszáma nőtt, egyre nagyobb vásárlóerőt jelentettek és egyre több divattermék állt a rendelkezésükre.
A fast fashion kialakulása
Az 1960-as évek több szempontból is vízválasztónak tekinthető: egyrészt, a fiatalok valami teljesen újat és mást akartak, mint ami addig elérhető volt – és ennek megfizethetőnek is kellett lennie. Ennek a generációnak a szülei szégyenkeztek volna, ha viseltes vagy szakadt öltözékben kellett volna megjelenniük, egyértelmű volt, hogy nem vettek volna fel ilyen darabokat. Talán éppen ezért keltették fel az ilyen ruhadarabok a fiatalok ellenkultúrájának a figyelmét. A kihívó, olcsó ruhák és a márkás no name-mel való kombinálása a hippik kedvence lett. Az ilyen öltözködéssel igyekeztek elmozdulni a konvencióktól és támogatni a mindenki számára elérhető divatos öltözködést.
A gyártók nyitottak az új igényekre, igyekeztek megfizethetőbb termékeket kínálni. Ennek egyik módja az volt, hogy kiszervezték a gyártást fejlődő országokba. Ebben az időben már őrült ütemben fejlődött a technológia, ez pedig a szállításra is kiterjedt: nem jelentett többé kihívást a távoli vidékekről a felvevőpiacra hozni az elkészült olcsó divatcikkeket. Az ilyen kiskapuk, költségcsökkentő lépések azonban már ekkoriban is vezettek tragédiákhoz: 1911-ben például 146 dolgozó – többnyire fiatal nők és frissen betelepültek – életét követelte a Triangle Shirtwaist Factory leégése. Az ehhez hasonló balesetek pedig nem szűntek meg, ahogy ezt a bangladesi Rana Plaza 1134 áldozattal járó 2013-as összeomlása is igazolja.
100 évvel ezelőtt mindössze 2 szezont különböztetett meg a divatvilág. A tavasz-nyár és ősz-tél mellett idővel megjelent a Resort és a Transition, mára pedig a fast fashion láncok gyakorlatilag folyamatosan adják ki az újabb és újabb kollekciókat. Az olyan márkák, mint a Zara, a H&M vagy a Primark mind Európából indultak, egyszerű butikokként kezdték. Céljuk az volt, hogy olcsó, divatos ruhákat áruljanak, amiből a 2000-es évekre az USA-t is meghódító cégbirodalmak lettek.
A fast fashion térnyerését a piaci igények mellett a hírességek támogatása is elősegítette: Letícia spanyol királyné, Michelle Obama és Kate Middleton is megjelent ilyen darabokban, ami természetesen vásárlás-lavinát indított el a követők körében. A szinte eldobhatónak tekintett darabok ilyenfajta népszerűsítése elképzelhetetlen lett volna Jackie Kennedy idejében vagy II. Erzsébet királynő fiatal korában.
A fast fashion kifejezésben megjelenő gyorsaság a gyártás, piacra dobás sebessége mellett ott is tetten érhető, hogy a márkák milyen ütemben szeretnék értékesíteni a legújabb trendeket. Mindezt pedig a nagy divatházak és a kisebb független designer brandek másolásával érik el. A nekik dolgozó hatalmas gyárak termelési tempója lehetővé teszi, hogy ezeket az újdonságokat szinte azonnal a vásárlók elé tárhassák. Ez a folyamat akár 2 hét alatt is végbe mehet. Amellett, hogy ez példátlan gyártási hatékonyságot jelent, gyakran bevételkiesést is okoz a lemásolt márkának, ami sokkal több munkát fektetett az ellopott darab tervezésébe, kivitelezésébe.
Mi a baj ezzel a sebességgel?
A gyorsaság és a rendkívüli hatékonyság elérhető árú divatos ruhák mellett azt is jelenti, hogy óriási mennyiségben folyik a termelés. Az el nem adott ruhákat gyakran elégetik, kidobják, a megvásárolt daraboknak pedig idővel mindössze 15 százaléka kerül újrahasznosításra, a többi szintén szeméttelepen végzi. Emellett a 2000 forintos pólók árát valaki a gyárakban helyettünk megfizeti veszélyes körülmények között, alul fizetve dolgozva. Az iparágnak a vízkészletünkre vonatkozóan is számos negatív hatása van: az olcsó szintetikus anyagok mikroműanyaggal árasztják el a vizeinket, ökológiai katasztrófával fenyegetve, a pamut alapanyagának, a gyapotnak vízigényes termesztése értékes ivóvizet emészt fel, a textilfestéshez és más folyamatokhoz használt kemikáliák pedig vízszennyezést okoznak.
Ahogy sok más területen sem, a divatiparban sem lehet egyszerre gyorsan, olcsón jó minőségű termékeket gyártani, ezek közül kettő megvalósítható csak. A fast fashion esetében a jó minőség esik ki, de nem csak emiatt aggódhatunk: a márkák költségcsökkentő gyakorlatai és a vásárlók folyamatos újdonságokra való igénye miatt a bolygó jövője is veszélyben van.
Erre a problémára szerencsére nem az a megoldás, hogy visszarepülünk pár száz évet az időben, veszünk néhány birkát és otthoni textil és ruhakészítésbe fogunk. Már azzal lépéseket tehetünk, ha tudatos vásárlásra törekszünk. Megoldást jelenthet a friss, változó trendek követése helyett a saját stílus megtalálása, klasszikus, időtálló darabok vásárlása. Az ilyen ruhák bőven túlélik a fast fashion termékeket és így környezettudatosabb megoldást jelentenek. Érdemes még számításba venni a turizást, ruhacserét, új cuccok vásárlásánál pedig organikus anyagokból készült ruhákat választani. A slow fashion gyakorlata évezredeken át alapvető volt, vásárlásainkkal képviselt döntéseinkkel pedig rábírhatjuk az iparágat a lassulásra.
Szerző: Dózsa Kamilla
