Társadalmi célú kampány keretében készült egy kisfilm, amely azt üzeni: ha odafigyelünk egymásra, sokat tudunk segíteni – így a diabétesszel élőknek is. A rövidfilm fiatal rendezője, Pantyi Petra maga is diabétesszel él.
Ezeket láttad már?
Az elmúlt években számos kormányzati intézkedés született az egyes típusú diabétesszel élő családok életének megkönnyítésére. November 14-én, a diabétesz világnapján társadalmi célú kampány indult Novák Katalin családokért felelős miniszter kezdeményezésére. Pantyi Petra rendezőnő mesél most a forgatásról, illetve arról, mivel is jár a diabétesz, milyen változások történtek az életében a diagnózis után, és arról, hogyan ismerhetjük fel, ha valaki ezzel a betegséggel küzd.
Az egyes típusú cukorbetegség nem válogat, bárkinél kialakulhat, majd egy egész életen át kíséri. Önnél 14 éve azonosították az 1-es típusú diabéteszt. Mennyiben változott meg gyermekként az élete, miután kiderült a betegsége?
Pantyi Petra: A diagnózis előtt kifejezetten szétszórt gyerek voltam. Ez kényszerűen és azonnal megváltozott. Nem volt helye szétszórtságnak például a rendszeres vércukormérésnél, a szigorú étrend betartásánál. A mindennapokat meghatározó új rendszer koncentrációt és precizitást igényelt. Abszurd, de más oldaltól nézve ez előnyömre is vált.
Honnan jött az ötlet, hogy szükség lenne egy olyan filmre, amely a diabétesszel élőkről és a nekik nyújtott segítség fontosságáról szól?
P.P.: A koronavírus-járvány első hullámának idején fogalmazódott meg bennem a gondolat. A lezárások idején sokszor hallottuk a tévéből, a rádióból a mondatot, hogy „nem vagy egyedül”. Úgy éreztem, hogy fontos lenne tudatosítani a diabétesszel élő sorstársakban is, hogy ők sincsenek egyedül. Jó lenne segíteni nekik abban, hogy ne gátolja őket a betegségük, merjék szabadon élni az életüket, és bízzanak abban, hogy számíthatnak a körülöttük lévőkre. Ha az emberek egyre többet tudnak a diabéteszről, akkor könnyebben észreveszik az erre utaló jeleket is. Például azt, hogy ha valaki kék kört visel, amely a diabétesz nemzetközi szimbóluma, vagy inzulint próbál beadni zsúfolt helyen, esetleg megszédül a buszon, ami a hipoglikémiás rosszullét is lehet. Ha ismerjük ezeket a helyzeteket, akkor nem nézünk a másikra csodabogárként, helyette meg merjük kérdezni, hogy nem szorul-e segítségre.
Hogyan zajlott a forgatás? A szereplők között volt-e olyan, aki maga is diabétesszel él?
P.P.: Hosszú idő telt el az ötlettől a megvalósulásig, ugyanakkor a konkrét gyártási fázisban már nagyon gyorsnak kellett lennünk. A szereplők nem voltak érintettek a diabéteszben, de meghökkentő módon kivétel nélkül mindegyikük arról számolt be, hogy van diabéteszes ismerőse. Ez tovább erősített minket a kisfilm elkészítésének fontosságában.
