„Én már nem tanulok meg járni, de kerekesszékes bárkiből lehet" - Az emberi méltóság alanyi jogon jár
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Kerekesszékkel közlekedni sokszor felér egy túlélőtúrával, de való igaz, hogy az elmúlt 20 évben jelentős pozitív változást tapasztaltam. Ettől függetlenül még bőven van hova fejlődni, és nemcsak itthon, hanem az egész világon. Ahogy egy ismerősöm mondta egyszer: „Ezt a világot nem ránk szabták”. Mekkora igazság. De vajon tehetünk ellene valamit? Ha most félretesszük a fizikai értelemben vett akadálymentesítést, egy dologgal biztosan, és még csak pénzbe sem kerül, úgy hívják emberség.
A változás ingyen van
Bizonyos környezeti adottságokon sehogy sem lehet változtatni, hiába szeretnénk. A domb mindig domb marad, a hegy, amíg csak létezik megmászhatatlan lesz, a víz olyan mély marad, amilyen mindig is volt. De mi, emberek változhatunk, formálhatjuk magunkat minden egyes nap.
Amikor kerekesszékkel nekiindulok a városnak, rengeteg dolgot kell figyelembe vennem. Az aluljáró lépcsős? Jár arrafelé alacsonypadlós jármű? Ha autóval megyek, találok mozgássérült parkolót? Milyenek az útviszonyok: át kell verekednem magam füvön, murván, homokon, esetleg kiálló faágak, gödrök, padkák nehezítik majd az utam? Az egész olyan, mint a jó öreg Super Mario játék: folyamatosan ki kell kerülni az akadályokat.
Viszont egy dolog rengeteget tud segíteni, az pedig az emberek hozzáállása. Nagyban megkönnyíti a dolgomat az, ha a járókelő nem a telefonját nyomkodja, miközben sétál, hanem figyel arra, ami előtte van. Ha valaki megkérdezi, hogy segíthet-e és ha igen, hogyan. Ha a villamoson odaengednek a kerekesszékeseknek kijelölt helyre. Ha a buszsofőr előzékeny és nem elutasító.
A hajlandóság már félsiker
Múlt hét szerdán egy, a BKV által szervezett érzékenyítésen vettem részt, ahol három sorstársammal együtt lehetőséget kaptam arra, hogy visszajelzést adhassak és feltehessem kérdéseimet a járművezetőknek. Persze nem csak én, hiszen ez egy párbeszéd volt, ők is kérdezhettek, megismerhettek minket, az igényeinket, elmondtuk nekik, hogy segíthetnek.
Évente egyszer szerveznek ilyen esemény. Ez vajmi kevés alkalom ahhoz, hogy tényleges betekintést kapjanak a mindennapjainkba, rálássanak arra, hogy mi milyen nehézségekkel szembesülünk a mindennapokban. De legalább a törekvés megvan, és további alkalmak megszervezését tervezik.
Felszállnál a buszra? Egy csoki az ára
Az irányomba történő meghívás kiváltó tényezője egy írásom volt a Facebook-on, amely virálissá vált; közel 500-an osztották meg. Tanácsot kértem benne az emberektől, hogy ők mit tennének a helyemben, ha gyakran atrocitás érné őket egy-egy buszos utazás közben. A kommentek 95%-a pozitív volt, néhány hozzászóláson viszont teljesen ledöbbentem.
Volt, aki azt írta, hogy örüljek, hogy egyáltalán fel tudok szállni. Míg más arra jutott, hogy ez csupán "női hiszti", egyesek szerint pedig az lenne a megoldás, ha mindig tartanék magamnál egy„csokit, cukorkát vagy bonbont" és azt osztogatnám a sofőröknek amiért lenyitják a rámpát, amikor felszállok egy buszra. Csak én érzem szürreálisnak ezt a gondolatmenetet...? Tényleg "jutalomfalatot" kéne osztogatnom azért, mert felszállhatok a buszra?
Pedig felmerül a kérdés: vajon ők mosolyognának-e a sofőrre akkor is, ha grimaszol, nem köszön, bosszankodik, indulatosan vagy éppen egyáltalán nem nyitja le a rámpát, esetleg még el is küld a fenébe, amiért fel szeretnék szállni a buszra? Hiszen rohan, oda kell érnie időben, stresszes, idegesítik az utasok, lehet, hogy utálja a munkáját, plusz nincs ideje, sem pedig kedve kiszállni a fülkéből, hiszen ketyeg az órája. Csakhogy az enyém is. Mert épp dolgozni megyek. Vagy bulizni. Vagy randira. Vagy egy vizsgálatra, tehát akárcsak ő, én is élem az életem.
Az éremnek két oldala van
De képzeljük bele magunkat kicsit az ő helyébe is. Van egy járművezető úr vagy hölgy, akinek nehezen indul a napja. Kifutott a kávé, késésben volt, összekapott a párjával. Reggel dugóba került, majd végül megérkezett a munkahelyére és elkezdte a 8-12 órás műszakot, mindössze 5-5 perc szünetekkel a nap folyamán. Útközben elé vágott egy motoros, folyamatosan pirosra váltott a lámpa és még egy utas is elkezdett hőbörögni, amiért a busz nem ért oda percre pontosan az adott megállóba. Talán épp azért nem, mert nekem nyitotta ki a rámpát. Emiatt már nem maradt ideje elmenni mosdóba, inni egy kávét, váltani pár szót a kollégáival. Lehet, hogy a második kerekesszékes felszállónál már nem lesz őszinte a mosolya…
Persze ezek a körülmények nem jogosítanak fel senkit arra, hogy méltatlanul bánjon embertársaival, mindössze arról van szó, hogy mindannyian emberek vagyunk, és lássuk be: az élet sokszor próbára tesz minket, mi pedig nem tudjuk a nap 24 órájában megállíthatatlanul leküzdeni azokat - mindenkinek egy idő után “lemerül az aksija”.
Erre világított rá több személyes beszámoló is a beszélgetés során; megismerhettem ugyanazt a helyzetet, csak más perspektívából. Ezáltal pedig azt éreztem, hogy néhány lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz, mert hajlandóságot láttam a részükről arra, hogy közösen pozitív változásokat indítsunk el. Mertek kérdezni, kíváncsiak voltak az igényeinkre, tudni szerették volna, hogyan segíthetnek.
Én már nem tanulok meg járni, de kerekesszékes bárkiből lehet
Elkezdtem abban bízni, hogy tényleg vezethet egy irányba az utunk. Ettől függetlenül az biztos, hogy türelem, kedvesség és empátia nélkül ez mit sem ér, és lehet évente egy alkalom helyett akár tíz is, ha az emberség nem tud felemelkedni a gyarlóságon. Ehhez viszont szükség van arra, hogy megértsék és elfogadják: nekünk a kerekesszékünk a testünk része, az engedélyünk nélkül senki nem nyúlhat hozzá. A lelkünk is hozzánk tartozik, jó lenne, ha nem tipornának bele. Van emberi méltóságunk, amin szeretnénk, ha nem esne csorba, és ugyanannyi jogunk van az utazáshoz, mint az ép embereknek. Ami pedig a legfontosabb: a testi fogyatékosságunk nem a mi hibánk.
Nem passzióból ülünk a kerekesszékben és nem azért kérjük a rámpa lenyitását, hogy kiszúrjunk a járművezetővel. Egyszerűen csak élünk úgy, ahogy tudunk, ahogy bárki más, és mi is szeretnénk a legtöbbet kihozni magunkból. Ha bosszankodsz kedves olvasó, ha valamilyen kellemetlenséget okozunk neked, akkor idézd fel magadban ezt a mondatot: Mi már nem tanulunk meg járni, de kerekesszékes bárkiből lehet. Isten ments, hogy így történjen, viszont ne felejts el hálát adni az egészségedért, ahogy mi is azért, hogy élhetünk - így, kerekesszékben is.
„Örököljük a generációs félelmeket, amik megmutatkoznak az arcon” - beszélgetés dr. Dalmy Julianna arc- és testelemzővel