Eszemben sincs rábízni az életemet egy idegenre! - A kerekesszékkel való tömegközlekedés viszontagságai

Megosztás Küldés Messengeren Pinterest

A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.

Egy buszra való felszállás ahhoz mérten alakul, hogy a sofőrnek éppen jó napja van-e vagy sem
Egy buszra való felszállás ahhoz mérten alakul, hogy a sofőrnek éppen jó napja van-e vagy sem
Fotó: Natalia Darmoroz/Getty Images

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több évig élhettem külföldön. Spanyolországban egy körülbelül Debrecen nagyságú kisvárosban laktam, és ott tapasztaltam először, hogy a közlekedés tekintetében teljesen kinyílt előttem a világ, ugyanis ott minden, ismétlem MINDEN jármű alacsonypadlós. Magyarországon hiába a főváros szívében, a Király utcában nőttem fel, ahhoz voltam szokva, hogy nem igazán tudok közlekedni kerekesszékkel. Kiskoromban még a villamos sem volt akadálymentes, ezért rendszerint “gyalog” jutottam el a Nyugati pályaudvarig, ha például a Westendben szerettem volna vásárolni. E miatt már 13 éves korom óta a körúton mintegy 1,7 kilométert tekertem le, hogy elmehessek a plázába. Ma már sokkal jobb a helyzet, de még így is sok akadállyal kell megküzdenem. Mondom is, melyek azok.

HIRDETÉS

Néha úgy érzem magam, mint egy zsák krumpli

Ha választanom kellene a tömegközlekedési eszközök között (hogy melyiket utálom a legjobban), akkor a buszos utazást mondanám, ugyanis ott érzem magam a legkiszolgáltatottabbnak. Amikor begördül egy busz a megállóba, én vadul integetek a sofőrnek, hogy jelezzem a felszállási szándékomat - amit vagy észrevesz ilyenkor, vagy nem. Mivel első ajtós felszállás van, ezért olyan is előfordul, hogy nem lát engem - ilyenkor az utasokat szoktam megkérni, hogy jelezzenek neki. Az úriember kiszáll és lenyitja a rámpát (jobb esetben). A rosszabb eset az, amikor ehhez a művelethez egyáltalán nincsen kedve, ezért szó nélkül mögém “lopakodik” és elkezd tolni az ajtó irányába, hogy maga tegyen fel a járműre. Tudni kell, hogy a járda és a busz között sokszor nagy a szintkülönbség, ezért egy laikus pillanatok alatt kiboríthat a székből. Ilyenkor mindig jelzem neki, hogy legyen kedves lenyitni a rámpát, mert úgy érzem magam biztonságban. 10-ből 8-szor sértődött fejjel, de eleget tesznek a kérésemnek, de előfordul olyan is, hogy még ő áll neki feljebb, és veszekedni kezd velem, mondván: „ így miért nem jó?” Azért, mert nem fogom rábízni az életemet (szó szerint, mert üvegcsontú vagyok) egy vadidegenre, nem beszélve arról, hogy sokan köszönés nélkül, némán mögém kerekednek, és “feldobnak” a buszra, mint egy zsák krumplit. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy vajon ő mit szólna, ha egyszer csak jönne valaki, szó nélkül megfogná a hóna alatt és felrakná a buszra. Még elképzelni is szürreális, nem? Legutóbb egy sofőr konkrétan üvöltözött velem, hogy ő nem teszi le a rámpát és örüljek, hogy egyáltalán segít. Mondanom sem kell, inkább megvártam a következő buszt.

Csak ne nyomjon satuféket…

A villamoson már kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak, mert önállóan fel- és le tudok szállni. Megvan a kijelölt helyem is, ahová beállhatok a székemmel. Ott viszont egy túlélő túrának élem meg az utazást, ugyanis sokan mellém állnak és fölém tornyosulva, kapaszkodás nélkül, a telefonjukat nyomkodva utaznak. Ilyenkor csak imádkozni tudok, hogy a villamosvezető ne nyomjon satuféket, mert onnantól kezdve nekem reszeltek. Ha talán nem is kerül az életembe, az biztos, hogy többszörös csonttöréseket szenvednék. Nyilván ilyenkor felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért közlekedem, ha ennyire veszélyes, de gondolom sejtitek a választ: dolgozni, vásárolni, barátokkal találkozni, bulizni járok, egyszóval: ÉLEK. Néha elgondolkodom azon, hogy a fölöttem magasodó, két méteres férfiembernek szóljak-e, hogy legyen kedves kapaszkodni, mert egy óvatlan pillanat, és engem összelapít, de végül sosem szedem össze a bátorságomat hozzá (meg hát nem tehetem ezt meg minden egyes utazáskor). Ilyenkor egyszerűen csak bízni szoktam az égiekben.

Bár jövőbe látó lennék!

A vonatos utazás a középmezőnyben helyezkedik el a listán. Vonattal viszonylag könnyű utazni, de csak abban az esetben, ha előre jelzem, hogy mennék. Néhány jármű (például a Siemens Desiro) alacsonypadlós, de a legtöbb vonalon még mindig az ‘50-es évekbeli "gyöngyszemek" járnak. Amikor már “megrendeltem az emelőt”, akkor kigördítik azt az eszközt (szintén rendkívül nosztalgikus érzést kelt bennem, ahogy nyikorogva küzd, miközben mechanikusan tekerik felfelé), aminek köszönhetően be tudok gördülni. Egy baki van: 48 órával korábban kell jelezni, hogy menni szeretnék. Ez azt jelenti, hogy remélhetőleg nem baleset, haláleset vagy egyéb vészhelyzet miatt kell utaznom, vagy éppen hirtelen ötlettől vezérelve, spontán szeretném nyakamba venni az országot, továbbá akkor is pórul járok, ha véletlenül lekésem a vonatot, ugyanis úgy megint két napot kell várnom arra, hogy utazhassak. De legalább ha már feljutottam, nem esik rám senki…

„A kerekesszék nem egy vasdarab, hanem valakinek a lába, ami megfizethetetlen” - Mennyire akadálymentes a repülés?

„A kerekesszék nem egy vasdarab, hanem valakinek a lába, ami megfizethetetlen” - Mennyire akadálymentes a repülés?

Ami neked fél óra, az nekem másfél

Bár hosszú éveket kellett várnunk, hogy véget érjen a 3-as metró felújítása, de végre eljött ez a pillanat. Két üdvrivalgás között azért még siratom azt, hogy az 1-es és a 2-es metrót még mindig nem tudom használni, sőt, azzal sem vagyok képben, hogy melyik milyen vonalon jár, hiszen sosem utaztam velük. A 4-es metróért végtelenül hálás vagyok és imádom, de nem mondom, hogy nem szokott bosszantani, amikor látom, hogy az ismerőseim negyedannyi idő alatt érnek oda valahova, mint én. Mindenesetre alig várom, hogy végre kipróbálhassam a 3-as metrót, abban pedig reménykedem, hogy a lift is üzemelni fog (a Keletinél hónapok óta egyik sem működik).

És végre meglátom a fényt az alagút végén

A lehető legjobb alternatíva egyértelműen az autó, amit egy kis átalakítással mi is könnyedén vezethetünk. Ami fontos, hogy automata legyen és szervós, ugyanis csak az egyik kezünkkel kormányzunk, a másikkal a féket és a gázt nyomjuk. A kerekesszéket összecsukva, rendszerint bal oldalról, a vezetőülésen ülve emeljük át magunkon, majd elhelyezzük az anyósülésen. Mázli, hogy már egyre kisebb súlyú kerekesszékeket gyártanak, meg hát a felső testünk és a karjaink nagyon jó kondiban vannak, így a legtöbbünknek nem okoz problémát ez a művelet. Jogosítványom és autóm még nincsen, de nagyon készülök már rá. Lehetséges, hogy utána már “wc-re is kocsival fogok járni”, de inkább teszem azt, mint hogy a villamoson összepisiljem magam a félelemtől.

Akkor most kinek is van nyomorúságosabb élete?

Visszakanyarodva picit, egy dolgot kénytelen voltam megtanulni buszos utazásaim során. A sofőr savanyú, ideges vagy éppen becsmérlő pillantása nem a személyemnek szól. Nagyon rossz érzés az, mikor vidáman, kicsattanó életkedvvel elindulok valahová, de amikor jelzem a sofőrnek, hogy felszállnék, elsötétül a tekintete, és szinte már-már undorral néz rám. Ilyenkor általában kiszáll és olyan erővel csapja le a rámpát előttem, hogy másfél méteres körzetben porzik tőle a levegő. Zavar, hogy úgymond hiába indultam el friss sminkben, tiszta ruhában otthonról (általában ezért nem veszek már fel fehéret egyébként), hiszen a hatalmas portömeg a szemembe, az arcomba, a hajamba száll, amitől könnyezem és köhögök. Ugyanakkor tudom: ez sosem rólam szól, hanem a másik emberről. Az ominózus sofőr (természetesen nem mindenki, mert vannak köztük nagyon kedvesek, udvariasak, mosolygósak is) problémája, hogy ki kell szállnia a buszból, pedig nincs kedve hozzá, rossz napja van, romokban a magánélete, stb., és a frusztrációját rajtam vezeti le. Sokszor azt is látni vélem, hogy vannak, akik kifejezetten élvezik a kiszolgáltatottságomat és a hatalmukat felettem. Ilyenkor mindössze egyet tehetek: magam helyett inkább őt sajnálom, és eszméletlenül szerencsésnek érzem magam, hogy vele ellentétben nekem ilyen szépséges, értékes és különleges életem van. Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem bitang nehéz, de igyekszem nem engedni, hogy letörje a jókedvemet. Viszont ráébredtem arra is, hogy egy valami biztosan közös bennünk: egyikünk sem lenne a másik helyében.

Tudj meg többet egy kerekesszékes mindennapjairól:

Megosztás Küldés Messengeren Pinterest
Google Hírek ikon
Kövesd a Glamour cikkeit a Google hírekben is!

Ez is érdekelhet

Ez a gyönyörű lány itt Szoboszlai Dominik barátnője

Ez a gyönyörű lány itt Szoboszlai Dominik barátnője

Értesülj elsőként legújabb híreinkről

Te tudod, melyik nyári arcápolási rutin a legmegfelelőbb a bőrtípusodnak? - Mutatjuk! (x)

Te tudod, melyik nyári arcápolási rutin a legmegfelelőbb a bőrtípusodnak? - Mutatjuk! (x)

Nem alszol jól? Lehet, hogy a ciklusod az oka - így függ össze a kettő (x)

Nem alszol jól? Lehet, hogy a ciklusod az oka - így függ össze a kettő (x)

A tengervíztől töredezett lett a hajad? Ez a hajápoló olaj segít, hogy újra egészségtől ragyogóak legyenek fürtjeid! (x)

A tengervíztől töredezett lett a hajad? Ez a hajápoló olaj segít, hogy újra egészségtől ragyogóak legyenek fürtjeid! (x)

Fontos! Ezt a 3 dolgot semmiképp ne hagyd otthon, ha nyaralni mész! (x)

Fontos! Ezt a 3 dolgot semmiképp ne hagyd otthon, ha nyaralni mész! (x)