Ezeket láttad már?
Ez a legértelmetlenebb dolog, amit hallhatok egy szakításkor, és egyedül akkor helyénvaló, ha a másik már annyira szenved a látványomtól, hogy attól fél, fizikai erőszakot fog alkalmazni, ha továbbra is ott szipogok a nappalijában - ezért inkább igyekszik valami szépen hangzó kamuval, vállon veregetve kitessékelni az ajtón.
"Hallod, legyünk barátok, de most már menjél haza, jó?" Persze, kevesen ennyire önzőek és érzéketlenek, meg hazudni is szemét dolog, de szerintem sokkal gonoszabb halál komolyan felajánlani a barátságot. Már a szakító fél részéről. Ez olyan, mintha bolognai makarónit rendelnék az étteremben, és a pincér azzal jönne, hogy nincs tészta, de azért kihozza nekem a szószt egy kis reszelt sajttal a tetején, jó lesz az is, higgyem csak el. Hát, kösz, nem! Ennyire nem vagyok éhes.
Ha valakinek nem lenne világos, hogy a halál őszintén barátságért esdeklő szakító fél valójában mit is kér, hát tessék: azt, hogy mi kössünk egy baromi nagy kompromisszumot, neki viszont egyáltalán ne kelljen semmilyen kompromisszumot kötnie! Fantasztikus, nem? Te ugyanis elveszítesz egy társat, ő viszont mindent megtarthat belőled, amire szüksége van, anélkül, hogy hűségesnek, elkötelezettnek kellene lennie. Erre hogyan lehet igent mondani, tíz perccel az után, hogy kidobtak?
A kegyesen felajánlott baráti jobb visszautasítása nem bosszúból, vagy büszkeségből történik. Pusztán azért, mert ha bolognai makarónit rendeltem, akkor azt akarok enni, nem tésztát magában, nem szószt tészta nélkül. Pont. Nem azt mondtam, hogy nem vagyok jóban egy exemmel sem. De - amellett, hogy a szó szoros értelmében vett, aktív barátomnak az elmúlt tizenöt év alatt egyet nevezhetek - ez nem egy olyan státusz, amit a szakítást követő percekben kellene bőkezűen osztogatni. A szakító fél egyelőre örüljön, hogy többet nem kell velünk járnia. Folyt.köv.
