Egy ifjú fotográfus felkel hajnali ötkor és a dermesztő hidegben kiül várost nézni. Ám mindez jóval több, mint egy nosztalgiázó pillanat.
Ezeket láttad már?
Kőhegyi László kepein nincsenek emberek, fotói igaz érzéseket tükröznek, őszintéket, hiteleseket.
Városcsendéletei és az emberi jelenléttől való megfosztottsága egy vastag hegesztőüvegből készített szűrő és hosszú expozíció eredménye, mellőzve minden Photoshop által kínált effektust. A művész olyan jövőképet teremt, ami megnyugvást hoz és nem egy katasztrófa vagy háború utáni sötét állapotot mutat be. Eljátszik azzal a gondolattal, mivel az ember nagymértékű pusztító és önpusztító életet él, mi lenne, ha egyszer csak nem lennénk többé. Az is elképzelhető, hogy egyszer valóban el fogunk tűnni a világból. Sok olyan esettel találkozhatunk, amikor a város funkcióját elveszíti azáltal, hogy az emberi jelenlét valamilyen oknál fogva megszűnik. A város ekkor átlényegül, az élet hiánya által csendéletté válik.
Az ember a város meghatározó eleme, és mint egy emberi kapcsolatnál, egy város is csak akkor funkcionál, ha emberek lakják.
Kőhegyi László fotói személyes reflexiói a feltevésre: "Budapest, a lakóhelyem, sok projektem alapja. A várost olyan koncepció szerint értelmeztem újra, ami a jól ismert helyeket, jellegzetességeket az én látásmódom szerint értelmez át, definiál újra. Nem a város dokumentálása a célom, hanem a várossal kapcsolatos újabb rétegek megalkotása, új jelentéstartalmak létrehozása" – nyilatkozza a fotós.
Kurátor: Trembeczki Péter / Nyitóbeszéd: Misetics Mátyás
