210 kilométer 7 nap alatt: Csak az út számít – Szubjektív szemelvények egy Balaton körüli teljesítménytúráról - 2. rész
Magyar Vilma a Budapest Underguide társalapítójának írása az útról, amin egyszer mindenkinek érdemes lenne végigmenni.
Ezeket láttad már?
Reggelre jobb, hálás a test, ha pihenhet. Ismét nagy mosollyal, hatalmas lelkesedéssel indulunk…most kb. 30 kilométerre lévő Vonyarcvashegyre. Jön velünk Kamilla is az aznapi etapra, ők csevegnek én néhol előre lépek kettőt, hogy Badacsony nagyságának mélységét élvezzem, meditatív zenével a fülemben. Északi-part, nyugati medence, a part feletti tanúhegyek ritmikájának varázsa, a Tó türkizének csilláma, csodaszép régi villácskák jobbra-balra, nyüzsi mentes fenyős-árnyas utacska, tücskök nyárt idéző zaja: egy nagyon szerethető Balaton. Egy ideig…majd a felismerés, hogy a Badacsonyt körbe kerülni a parton is pont olyan, mint a vízen a hajókkal: hosszú órákig azt hiszed, hogy megvan, de még mindig van hátra belőle nem kevés. Kb. féltáv, Baltonederics, ’80 évek lugasos étterme, nyújtás, lassú léptek a mosdóba, málnás sör és egy székely káposzta. Nem tudom mire gondoltunk…#tapasztalat: megállni, üldögélni, nehezet enni, alkoholt inni; - mindent lehet, de ezek után sokkal rosszabb újra indulni. Én innen Vonyarcig már vonszolom magam. Ők egy jó beszélgetéssel egymást erősítik, én lemaradva vergődök. Mindenem fáj, de a lábaim naaaagyon. Zen hangoskönyvekre próbálok kiszakadni a hisztiből, hogy „mikor érünk már oda?”, a dühömből, hogy „miért lett a 30 kilométerből 34?” (plusz 4, ilyen állapotban kb. egy óra nagyon nem vicces) és persze, hogy „mit keresek én itt…és egyébként is”. #ellenálással semmi sem megy. Régóta tudom ezt, de aznap, ha csak pillanatokra is, de végre, valóban meg is éreztem. Késő délután érkeztünk a tündéri panzióba. A nyújtás maga már eszméletlen fájt. Stabil oldalfekvésben vártam Juditot, aki bement a keszthelyi ügyeleten megnézetni, mitől vörösödhetett be mindkét lábszára. A fáradtságban kiteljesedő duzzogásomban persze végig arra gondoltam, bárcsak eltanácsolnák a másnapi folytatástól. De nem tették, szerencsére egy jó gyógykrémmel hamar elmúlik.
Lecsúsztuk a hely pezsgő medencéjébe: a jó ég áldja meg a masszázs vízsugár fejlesztőit! Felvilágosult diétákat félretéve ősi bölcsességgel hallgattunk a testünk jelzéseire és vacsorára szénhidrátot rendeltünk, cukorral. Az ágyban fekve fogyasztottuk el. Két paplannal, remegve aludtam el. Kicsi voltam a nagy Világ ellen, teljesen kimerültem.
Azt mondják a harmadik-negyedik napnál jön a holtpont, majd az újjászületés. Ugyan ez még csak a második nap volt, de valahol elhatároztam, hogy ez olyan rettenet volt és nekem már ennél lejjebb nincs. #fejben dől el.
Pihenés, regenerálódás így #épp testben, épp lélek lendületben új nap, új lendület, újra kezdés. Keszthelyre egy szempillantás alatt értünk, itt nekem egy óra elment a gyerekkori vitorlázós élmények mesélgetésével. A főmólóról büszkeséggel néztünk végig a tavon, Tihany már nem látszik, a nagy Badacsony is homályos már…atya világ, ezt mi mind lesétáltuk! A kanyarban a Ricsi büféje egy pillanat alatt gyenge szappanoperát csinál az Üvegtigris kultuszából. Pacalt nem kérünk, de a bárhol is járt a covid, bevállaljuk az üvegpoharas kis presszót.
Vissza, Kelet felé Máriafürdőn egy szál stégen a Balatonba láb lógatva ér véget a napi túra. Judit párja autóval a zalai házukba repít, nyújtás, hideg fröccs, Lola kutya, mező virágok végtelen hada #mit nekünk Toszkána! Estére lecsó lesz, de valahogy elhúzódik a nap, nem eszünk rendesen, vagy nem rendszeresen…a folyamatos finom fájdalom és állandó izomláz mellé megérkezik az eléhezés. Szóval én gyerekkorom óta sportolok, évekig versenyszerűen vitorláztam, ma egy-egy megmérettetés fér bele. Kb. tíz éve az „utálom ezt”-ből szerelem lett a futás, hetente jó párszor elindulok. Nem voltam extra felkészült, de rossz állapotban sem a túra előtt. Az eléhezés, mint megtanultam azt jelenti, hogy egy ilyen mértékű és folyamatos terhelés mellett – amit a három napja tartó, napi 6-7 óra folyamatos, erőltetett tempójú gyaloglás jelent- már tiszteletben kell tartani egy-két alapszabályt.
Óránként megállni egy kicsit: nyújtani, hogy minél később merevedjen le a test, enni egy falatot -bármit, de főképp energizáló bármit, és sokat inni útközben, főleg, ha nyári meleg kezd lenni. Csodaszámba ment nálam a felismerés, hogy az éhségérzet tényleg megszűnik, ha ettem, ha nem…ugyanolyan volt. Azaz ez a túra mégsem, a leugrom a „Balcsira egy körre, egyszál sortban”.
Nem kell extrán felkészülni, állítom, hogy mindenki meg tudja csinálni, akiben kitart az elszántság, de vannak pontok, amire folyamatosan figyelni kell. Juditot a Zalában érte a teljes kimerültség, nem volt túl pihentető éjszakája, de reggel tényleg mindig minden vidámabb.
