Hamu, és gyémánt
Lapkiadónk egyik meghatározó szerkesztője-újságírója volt Wanatka Gabriella, aki sajnálatosan korán hagyott itt minket. Nagyszerű kollégánk emlékére a Lions sajtódíjat alapított, idén egy igazán különleges lány, Horváth Nikoletta kapta meg a Wanatka Gabriella Lions-sajtópályázatának különdíját. Mi pedig felkértük Nikit, hogy inspiráló történeteivel benneteket is arra sarkalljon, hogy kicsit másképp nézzetek a saját életetekre!
Ezeket láttad már?
Ahol ragyog a nap, ott halovány árnyékok jelennek meg mutatva az élet örök kettősségét. A jó-rossz, öröm-bánat kéz a kézben jár. Nincsen egyik a másik nélkül. Ez egy olyan tény, amit el kell fogadnunk. Egy olyan alap, amire építkeznünk kell, és egy olyan bárd, ami néha lecsap ránk.
Ha az ember az életében felfedezett, megélt, és átadni kívánt boldogságot, örömöt, és pozitív lélekszemléletet folyamatosan kis talizmánként hordozza magával, s igyekszik, azt sugározni mások felé megszokja, hogy megszokják. Ilyennek. Vidámnak, kedvesnek, mosolygósnak, nevetősnek. Mert VakVagany ilyen. És nem tévednek, csak egy picit kell módosítanom: ilyen is. Mert néha le kell raknom a prizmámat, hogy kijöhessen a fájdalom, hogy a könnyek őszintén csípjék pirosra az arcomat, hogy a szívem dióvá csavarodjon össze. Erre sokan mondják: ez nem te vagy, állj fel, halló ott az igazi Niki, nem látjuk. De én látom, mert sohasem hazudtam azt, hogy nekem mindig könnyű. Hogy én reggel is mosolygok, éjszaka álmomban is nevetek, és kénesőben is csak dudorászva ugrándozom. Természetesen nem.
Kiszolgáltatottság. Szomorkodásaim legfőbb okozója ez, az egyszerű, mégis lelket tipró fogalom. A vakságommal már régen megbarátkoztam, de ritkán előjön az elhanyagoltság érzése. Egy-egy apró szituációban, amikor úgy érzem, magam vagyok. Erről senki sem tehet, nincs harmadik hibás fél. Ez egy belső centrifuga, ami ha beindul, mindent felkavar. Például, amikor valami nem sikerül önállóan, vagy egészen egyszerűen kivitelezhetetlen egyedül. Amikor a látás kellene haszonból, hogy ne tétlen, hanem cselekvő legyek. Olyankor érzem azt, hogy elég. Elvakulok, lélekben.
De ez normális. Aki adni akar, annak őszintén kell azt tennie. A bohóc, aki mindig mosolyog, valójában zokog. Én néha sírok, és többnyire nevetek. Nem titkolom az igazságot. Nem hazudom azt a világnak, hogy minden csupa móka, és kacagás. Nem. Az élet kegyetlenül edz, harcolni tanít, és fejlődésre késztet, ami néha annyira fáj, hogy az elviselhetetlen. De. A de ott van.
Az éjszakát követi a nappal, a könnyek felszáradnak, az esős időre szeles napok érkeznek. Fordul a világ, s ezzel alakulunk mi is.
A prizmámat a helyén találtam, újra felkaptam, hogy ontsam a benső melegét.
Mert nem akkor vagyunk hősök, hogyha a lelki/fizikai izmainkat mutogatjuk. A hamisíthatatlan erő egy könnyáztatta mosolyban látszik, vagy egy, a tapasztalat rajzolta ránc mellett táncoló nevető gödröcskében.
