Hiába csökkentek a kibocsátások Magyaroszágon, a környezetszennyezés nőtt
Visszatérő szólam a magyar klímapolitikában, hogy a kibocsátásaink jelentősen csökkentek, így jogtalanok a felénk támasztott uniós kibocsátáscsökkentési célok és ambíciónövelés. Az igazság ezzel szemben az, hogy kibocsátásaink nagyon kismértékben csökkentek a tervszerű cselekvésnek köszönhetően, azokat szinte minden esetben fájdalmasan elszenvedte a magyar gazdaság és társadalom, legyen szó az államszocialista nehézipar összeomlásáról a rendszerváltáskor vagy a 2008-as pénzügyi válságról. A többi környezeti mutatóban pedig még rontottunk is, Magyarország anyaglábnyoma közel 20%-al magasabb, mint közvetlenül a rendszerváltás után, 1992-ben.
Ezeket láttad már?
Az infrastruktúrán keresztül rossz rendszerek sokaságát betonozzuk be: egyre több és több ember ingázik, valamint rohamléptékben építünk ingatlanokat egy csökkenő lakosszágszámú országban. A GDP és a tőkejövedelem növekedése ebben a rossz rendszerben csak tovább növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és a környezeti terhelést. Elképzelhetetlen az erőforrások felélésének és a klímaváltozásnak gátat szabni úgy, hogy közben a minket körülvevő épített környezet gyakorlatilag minden elemében az erőforrás-használat fokozása felé tol bennünket. Elméletileg van lehetőség a társadalmi jóllét növelésének és a szennyezés csökkentésének, de csak akkor, ha az nem a jelenlegi fogyasztásunk még magasabb szintjét jelentené. A másfélfok.hu cikke.
Hajlamosak vagyunk az infrastruktúrák alapvetően meghatározó szerepét alulértékelni az üzemanyaggal, energiahordozókkal szemben. Az épületek, járművek, vezetékek, és más fizikai tőkeelemek létrehozása önmagában is jelentős környezeti károkat okoz. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy ez
az évről-évre bővülő infrastruktúra évtizedekre, évszázadokra meghatározza az energiaátalakítási folyamatainkat.
Áttekintve az alábbi ábrán a kibocsátásokat eredményező folyamatokat, könnyen belátható, hogy azok többsége erősen infrastruktúrafüggő. Csak pár példa: azért közlekedünk ennyit, mert a szuburbanizáció és a kereskedelem tereinek változása ezt megköveteli. A kertes házas övezetek energiafelhasználása és karbonlábnyoma jóval meghaladja egy ugyanakkora lakosságot kiszolgáló belvárosi társasházas övezetét. Egyes szolgáltatások természetüknél fogva hatalmas teret igényelnek (pl. vendéglátás, kereskedelem).
Felemás módon csökkenő magyar karbonlábnyom, növekvő anyaghasználat
Visszatérő szólam a magyar klímapolitikában, hogy a kibocsátásaink jelentősen csökkentek, egy átlagos magyar karbonlábnyoma európai összehasonlításban alacsony, így jogtalanok a felénk támasztott uniós kibocsátáscsökkentési célok és ambíciónövelés.
A fenti állítás első fele igaz, azonban nem ez a teljes kép. A magyar kibocsátások csak kismértékben a tervszerű cselekvés miatt csökkentek, azt inkább csak elszenvedte a magyar gazdaság és társadalom, legyen szó az államszocialista nehézipar összeomlásáról a rendszerváltáskor vagy a 2008-as pénzügyi válságról.
Miközben az üvegházhatású gázok növekedése relatíve elvált a gazdasági növekedéstől globális szinten, tehát kissé lassabban növekednek a kibocsátásaink, mint a gazdaságunk, a természeti erőforrások felhasználása viszont még mindig szinte teljes mértékben kötődik a GDP növekedéséhez.
Mindeközben egyes döntések a térhasználatról, például közlekedésfejlesztés helyi és országos szinten, vagy a család- és lakáspolitika egyes eszközei kioltják a környezetterhelés csökkentése érdekében tett erőfeszítéseket.
Az alábbi három ábra hazánk esetében kiválóan szemlélteti a fenti folyamatokat. A materialflows.net címen elérhető UN IRP adatbázis alapján a Magyarországon kitermelt fosszilis energiahordozók mennyisége jelentősen visszaesett az elmúlt húsz évben. Ez viszont csak a történet egyik oldala: ha értékelni szeretnénk a fogyasztásunk környezeti hatásait, akkor az ún. lábnyom-típusú mutatókat kell segítségül hívnunk.
A karbon-, anyag-, föld-, vagy vízlábnyom mutatók a megvásárolt termékek és szolgáltatások előállításához szükséges környezethasználatot összegzik, bárhol is történt az a világban. Ebben a megvilágításban vizsgálva az alábbi ábrákat, láthatjuk, hogy
Magyarország anyaglábnyoma közel 20%-al magasabb, mint közvetlenül a rendszerváltás után, 1992-ben (sárga vonal).
Mindezt összevetve a karbonlábnyomunkkal, az viszont jelentős, 40%-ot meghaladó visszaesést mutat, köszönhetően elsősorban az iparszerkezet és a külkereskedelmi kapcsolatok átalakulásának. Miért mozog ennyire eltérő irányba ez a két mutató?
Ez a hatás valójában csak gazdasági szerkezetváltásnak köszönhető.
Ha megnézzük a 2012 után kezdődő időszak adatait, jól látható, hogy anyaglábnyomunk, karbonlábnyomunk, és egyébként belföldi szén-dioxid kibocsátásunk is növekedett. Az Eurostat adatbázisa alapján a hazánk által felhasznált természeti erőforrások megugrása szinte kizárólag a „nem-fémes ásványok” felhasználásának köszönhető, melyek 95%-ban építőanyagot jelentenek.
Mint ismert, ezek előállítása önmagában is jelentős környezetterhelés: a fenti kördiagram alapján globálisan 10%-t meghaladó mértékben. Mindemellett, a fosszilis energiahordozók használatának csökkenése is megállt (fekete vonal), sőt, a COVID-19 előtti utolsó évben trendfordulót is megélt a magyar gazdaság.
Önmagában kevés lesz a kibocsátáscsökken(t)és, ha rossz rendszereket betonozunk be
Elképzelhetetlen az erőforrások felélésének és a klímaváltozásnak gátat szabni úgy, hogy közben a minket körülvevő épített környezet gyakorlatilag minden elemében az erőforrás-használat fokozása felé tol bennünket.
Csak néhány kiragadott példa ebből a végtelenül összetett ördögi körből:
- 2001 és 2020 között a közútállomány összességében kb. 35%-al nőtt, főleg az önkormányzati úthálózatnak köszönhetően. Elképesztő, de eközben a vasúthálózatunk pedig egyenesen rövidebb lett!
- A lakóingatlanok építése ezer főre vetítve két és félszeresére nőtt 2012 és 2020 között országos szinten egy csökkenő lakosságszámú országban, ezen belül pedig jól megfigyelhetőek az ingázást felerősítő folyamatok. Pest megyén belül például a lakásállomány növekedése ugyanezen időszakban gyorsabb volt a községekben, mint a városokban. De kiemelhetjük Hajdú-Bihar megyét is, ahol a megyei jogú városok és a községek ezer főre eső lakásállomány-gyarapodási üteme tízszeresére nőtt, meghaladva a városokét és a megyei átlagot.
Ha fel akarjuk gyorsítani az átmenetet úgy, hogy ne hozzunk létre végzetes problémákat máshol, a környezetpolitika teljes eszköztárát az infrastruktúrára kell hangolni, mely ugyanakkor nem független más politikáktól sem, mint a gazdaság- és lakáspolitika.
A jelentős szennyezés-csökkentéshez a beruházásokat szelektív módon vissza kell fogni.
Ennek eszközei
- a tőkejövedelmek magas adóztatása,
- az állam és az önkormányzatok területi és térhasználati döntéseinek gyökeres átalakítása – főleg a közlekedés és a beépíthetőség vonatkozásában,
- illetve a tőkeköltségek adózásának átalakítása a befektetett eszközök hosszabb élettartama érdekében.
Legújabb kutatásainkban 120 ország 1980 és 2016 közötti adatai alapján azt találtuk, hogy ha egy országban a jövedelmek egyel több százalékát fordítják a tőkepiacon keresztül beruházásokra, várhatóan több, mint 0,6%-kal nő az infrastruktúra mérete.
Ha viszont a tőkefelhalmozás és az amortizáció jelentősen lassul, már a trendfordulót követő ötödik évben kb. 8%-kal alacsonyabb egy ország infrastruktúrájának tömegben kifejezett mérete a többiek trendjéhez viszonyítva.
Az a jövedelem tehát, amit a társadalom nem költ el azonnal, nagyon nagy arányban az infrastruktúra bővítésében, tehát épületekben, utakban, gépekben fog megjelenni a minket körülvevő világban.
Felvetődhet, hogy a rendelkezésre álló tőkekínálat visszafogása azonnali recesszióhoz, vagy esetleg a hosszú távú növekedési kilátások romlásához vezethet. A helyzet ennél árnyaltabb. Saját eredményeink alapján a vállalati szektor viszonylag ellenáll a tőkeszűkének, és a gazdaság dinamikája illetve a gazdasági visszaesés valószínűsége nem tér el az intenzíven felhalmozó és a többi ország között.
Ennek magyarázata, hogy a megtakarítások nagyon kis hányada tekinthető innovatív beruházások finanszírozójának.
A digitalizáció 21. századi szintjén is a teljes bruttó beruházás legfeljebb öt százaléka szolgálja az IT eszközök bővítését Európa szerte (lásd például 2018-ban, a sötétkék oszlopok a lenti ábrán). Ugyanakkor mivel a jövedelemmel exponenciálisan nő a tőkejövedelmek aránya, globálisan és hazánkban egyaránt, ezen jövedelmek növekedését elősegítő adóreformok sem járultak hozzá a gazdasági növekedéshez, csupán a jövedelem-egyenlőtlenség fokozódásához vezettek.
A hazai adatok alapján is jól látható, hogy a GDP magasabb aránya képez tőkejövedelmet, mint amennyi a GDP-ből nem elköltött, tehát megtakarított jövedelem. Mindez folyamatosan fűti a tőkepiaci kínálatot.
A GDP és a tőkejövedelem nőnek, de mindez csak növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és a környezeti terhelést.
A tőkejövedelmek és az ezzel szorosan együtt járó magas megtakarítások visszafogása a magasabb jövedelmű társadalmi csoportokban tehát szükségszerű velejárója a jövő klíma- és környezetpolitikájának, amely ki kell, hogy egészüljön a mostaninál szigorúbb területi tervezési folyamatokkal, például a városszerkezeti tervek kialakításának és az azzal kapcsolatos döntések erősebb kontrolljával, önálló tervezési bizottságok létrehozásával. Mint az egy európai mintán kimutatásra került, azon országokban, ahol ilyen rendszerek alakultak ki, akár 33%-kal alacsonyabb lehet az anyagállomány-felhalmozás ennek köszönhetően.
Globálisan is probléma
Az elmúlt évek fiskális környezet- illetve klímapolitikája általában arra koncentrált, hogy a társadalom fogyasztását kevésbé környezetterhelő mederbe, illetve a kívánatosnak tekintett technológiai megoldások felé terelje. Mindezt leginkább a kibocsátási kvóta-kereskedelem és a karbonadók különböző formáin keresztül, illetve az újonnan belépő technológiai megoldások piacra jutásának támogatásával törekedtek vezetőink elérni.
Az adminisztratív szabályozás terén is inkább „csőlátású” környezetpolitikát folytatunk: az autógyártóknak flottaszintű kibocsátási normáknak kell megfelelniük, az építési előírások pedig az ingatlan energiafelhasználását tekintik szabályozásuk tárgyának. A környezetpolitika fejlődési irányai, legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy maradnak ebben a mederben, bár nyomokban fellelhetünk példákat a komplexebb megközelítésre is politikai szinten, legújabban az Egyesült Királyságban.
A fenti intézkedések kétségkívül alkalmasak a kibocsátások csökkentésére, de a teljes rendszert átfogó változtatásokat nem tudnak beindítani.
Egyrészt, más típusú környezetterhelést okozó helyettesítők piacra lépését ösztönzik (pl. elektromos hajtáslánc a személygépjárművek esetén), melyek a légszennyezés csökkentését más környezetkárosítás formájában, például biodiverzitás csökkenése, bányászat, hulladékgazdálkodási problémák stb., „terhelik át” az ökológiai rendszerben.
Másrészt nem veszik figyelembe, hogy a hatékonyság növelésén keresztül történő szennyezés-elhárításnak mindig ára van: a rendszerek folyamatosan egyre összetettebbé, bonyolultabbá válnak, és ennek érdekében egyre több természeti erőforrást emészt fel a létrehozásuk.
Csökkenthetjük a szennyezést úgy, hogy közben nő a társadalom jólléte?
Elméletileg igen, de csak akkor, ha az nem a jelenlegi fogyasztásunk még magasabb szintjét jelentené. Legújabb eredményeink alapján a beruházások volumenének, a térhasználat minőségének és az infrastruktúra élettartamának befolyásolására irányuló beavatkozások elhozhatnák a gazdaság egy ilyen állapotát, amelyben nem „betonozzuk be” rossz döntéseinket évtizedekre, egycsapásra semmissé téve eddig elért egyéni eredményeinket a kibocsátás-csökkentésben.
Ha a klímaválság minimalizálása érdekében a fentebb leírt javaslatokat átültetnénk a valóságba, akkor olyan jövőre számíthatnánk, ahol társadalmi szinten nem változna a jövedelmek növekedésének dinamikája, de a tőkejövedelmeink (pl. lakáskiadás, földbérlet-bevétel, kötvények és részvények, befektetési jegyek) után jóval többet kellene adóznunk mint napjainkban, és a maival közel ellentétes területhasználati trendeket tapasztalnánk, például agglomerációs településekre történő kiköltözés hozzáférhetősége terén.
Mindezt kiegészítve a fogyasztási szerkezetet befolyásoló karbonadókkal és -vámokkal a növekvő jövedelmünket egy teljesen más fogyasztói kosárra költenénk, ami kisebb részben tartalmaz közlekedési, lakhatási kiadásokat.
A cikk alapjául szolgáló saját kutatások:
https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S221146452100035X
https://www.researchsquare.com/article/rs-1602429/latest
https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0264837721004051?via%3Dihub
Dombi Mihály okl. vidékfejlesztő agrármérnök, a gazdálkodás- és szervezéstudományok doktora (PhD), a Debreceni Egyetem GTK Környezetgazdaságtan Tanszék habilitált egyetemi docense.
Ha szeretnél még több izgalmas cikket olvasni az éghajlatváltozásról, akkor mindenképpen érdemes ellátogatnod a másfelfok.hu oldalra, ahol rengeteg érdekes téma közül választhatsz.
