„Mindent szeretek csinálni, amiben önmagamból adhatok valamit” - interjú Márkus Lucával
Hiába zártak be a színházak, Márkus Luca körül most is pezseg az élet: az HBO új, saját gyártású sorozatában kapott szerepet, így ideje nagy részében forgat, szabadidejében spanyolul tanul, főz vagy kézműveskedik. Legutóbb főszerepet játszott A rendes lányok csendben sírnak című előadásban, mely a dunaszerdahelyi maffia működésébe enged bepillantást női áldozatok sorsán keresztül.
Ezeket láttad már?
Kiskorodtól tudatosan készültél a színész pályára. Mi tetszik leginkább ebben a hivatásban?
Bármit csinálok a színházban, az felszabadít. Élvezem, hogy időről időre más karakter bőrébe bújhatok, szeretem a színházi légkört és a színpadi energiákat. Hat éves koromtól tizenkét éven keresztül balettoztam, a színpadi létezés tehát már gyerekként része volt az életemnek. Időközben drámatagozatos gimnáziumba mentem, azzal a szándékkal, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre fogok felvételizni. Tudatosan készültem a pályára, nem is volt „B” opció.
Még a balett sem volt az?
Ha a klasszikus balettel hivatásszerűen akarsz foglalkozni, akkor ahhoz már gyerekként be kell kerülnöd a Balettintézetbe. Nekem ez akkor nem jött számításba, ráadásul amikor elkezdtem serdülni, nagyon megváltozott a testalkatom. Nem bántam meg, hogy a színházat választottam, ugyanakkor nagyon hálás vagyok a balettmesteremnek, mert minden, amit tőle tanultam, ott van a testemben és az összes színházi munkámban. Szerencsém volt,elsőre felvettek a Színművészetire, harmadév végén Eszenyi Enikő a Vígszínházba hívott gyakorlatra, ahol az elmúlt két évben kilenc darabban kaptam feladatot, köztük a Mágnás Miskában, A padlásban, a Mikvében és A nagy Gatsby-ben.
Az elmúlt évben a sajtó Eszenyi Enikő agresszív munkamódszerétől volt hangos. Téged is ért bántás?
Én is tapasztaltam, milyen a próbákon Enikő, és habár engem személyesen nem ért tőle atrocitás, úgy vélem, nem szabad egymást megalázni és bántani, mert az nem előrevisz, hanem visszaránt. Ezen túlmenően Enikőt tehetséges rendezőnek tartom, akitől sokat lehet tanulni.
A rendes lányok csendben sírnak című előadás idén márciusban debütált a Vígstreamházban. Az előadás női áldozatok sorsán keresztül meséli el a dunaszerdahelyi maffia történetét. Az általad játszott fiatal Hilda is áldozat, nemi erőszakot követnek el rajta. Habitusban, gondolkodásmódban van közted és a kamaszlány között közös pont?
Izgalmas volt feltárni Hilda karakterét. Ő egy roppant zárkózott kamaszlány, aki nem igazán találja a közös hangot a saját korosztályával. Leginkább otthon szeret lenni, szívesen olvasgat, és arról ábrándozik, hogy egyszer majd kiszakad abból a közegből, amelyben él. Eleinte csak hallja a dunaszerdahelyi történeteket, aztán szemtanúja is lesz egy-két borzalomnak, végül vele is megtörténik az, ami sok más fiatal lánnyal akkoriban. Tizenéves lányként úgy találkozik először a szexualitással, hogy elviszik és csoportosan megerőszakolják. (Este leviszi a szemetet, és amikor menne vissza a műanyag kukával, előbukkan egy fekete autó tele fegyveres maffiózókkal. Betuszkolják a kocsiba, és elviszik a hétvégére „szórakozni”). Engem általában azok a szerepek találnak meg, amikben a nőiességem kerül előtérbe. Hildánál ezekből az energiákból semmit sem mozgósíthatok, hiszen rengeteg problémája van önmagával, és képtelen olyan pontot találni a testén, amit el tudna fogadni. Ebben például hasonlítunk, ugyanis egy időben én is sokat küzdöttem a súlyommal, mindig másokat láttam szebbnek és másokhoz mértem magam. Mára megtanultam elfogadni magam és megbékélni az adottságaimmal.
Milyen volt Kiss Marival és Balázsovits Edittel dolgozni?
Edittel már dolgoztam korábban, Marit a próbák során ismertem meg. Mindkettejük jelenléte igazán inspiráló volt, sok erőt adott, a próbafolyamat végére viszont mindhárman elfáradtunk lelkileg, mert embert próbáló volt nap mint nap belehelyezkedni a nehéz sorsokba. Szerencsére Paczolay Béla, a rendező olyan közeget teremtett, amelyben bátran megoszthattuk a véleményünket, lehetett szabadon gondolkodni. Nagy kihívás, hogy az előadásban szimultán létezések vannak, végig a színpadon vagyunk, tehát nekem ugyanúgy ismernem kell a partnereim összes mondatát, mert pontosan tudnom kell, hogy például melyik mondatnál lapozhatok egyet a füzetemben, ahhoz, hogy ne zörögjek bele egy jelentőségteljes pillanatba. Csak látszólag vagyunk statikusak, valójában óriási egymásra figyelés, társasjáték zajlik, az egész olyan, akár egy kórusmű. Nagy felelősség egy olyan történet közvetítőjének lenni, amely erőt és bátorságot adhat azoknak, akik némán tűrik az erőszakot, akik nem merik felemelni a hangjukat az elnyomóik ellen.
Mit csinálnál, ha nem színész lennél? El tudnád képzelni magad másik hivatással?
Sok minden más is érdekel színházon kívül, tulajdonképpen mindent szeretek csinálni, amiben önmagamból adhatok valamit. Számomra a lényeg az, hogy kreatívan tudjak alkotni. Hogy az ehhez használt közvetítő eszköz a színészet vagy valami más, az majdnemhogy mindegy. Ha vacsorát főzök, és látom, hogy azt jóízűen eltüntetik az utolsó falatig, akkor ugyanazt érzem, mint egy sikeres előadás után. Szabadidőmben sokat kézműveskedek, hímzek, festek, kötök, ismerkedek a varrógépemmel, és újra diák vagyok – nemrég iratkoztam be a Cervantes Intézetbe nyelvet tanulni. Sokat Bármi jöhet még!
Jónás Ágnes
