´Itt vagyok, élek, és nem számít, hogy bipoláris vagyok´ - Együttélés a bipoláris zavarral

A Számít a történeted-kampányhoz tartozó cikksorozatunk harmadik részében ismét egy nehéz, ám annál inspirálóbb történetet ismerhettek meg. A 34 éves Zsuzsanna arról mesélt nekünk, milyen bipoláris zavarral élni a mindennapokban, és honnan merít erőt ahhoz, hogy küzdjön az álmaiért.

´Itt vagyok, élek, és nem számít, hogy bipoláris vagyok´ - Együttélés a bipoláris zavarral
Fotó: Unsplash

Kérlek, mesélj kicsit a kezdetekről! Hogyan derült ki, hogy bipoláris zavarral küzdesz, és mit jelent ez a mindennapjaid tükrében?
A történetem még 2000-ben kezdődött. Hetedik osztályos koromban kezdtek gyanakodni a tanáraim arra, hogy valami komoly problémával küzdök. Furcsán kezdtem viselkedni. Az egykor mosolygós és derűs kislány álarca mögött egy depresszív, szorongó személyiség fejlődött ki, aki beilleszkedési nehézségekkel küzdött, holott azt megelőzően én voltam a társaság középpontja és az osztály bohóca. Később más okokból kifolyólag nevettek ki. Ekkor a szüleimmel úgy döntöttünk, hogy iskolát váltunk. A helyzetem egyre rosszabb és reménytelenebb lett. Csúfoltak, bántottak, kinevettek, átvitt értelemben belém rúgtak.
Ebben az évben, azaz nyolcadik osztályban, amikor a naptár szerint 2001-et írtunk, bekerültem a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Osztályára, ahol először azt gyanították az orvosok, hogy csupán hiperaktív vagyok, majd megállapították a diagnózist: bipoláris affektív zavar, azaz ismertebb nevén mániás depresszió, amely azt takarja, hogy szélsőséges hangulatingadozások uralják a mindennapjaim és folyton vágyom valamire, ami vagy irreális vagy költséges. Így volt ez gyermekként is, és nem változott felnőttként sem, holott lassan elfújom a szülinapi tortámon mind a 34 gyertyát.

Talán sokak számára nem egyértelmű, hogy mi a különbség a bipoláris zavar, a depresszió és a borderline között. Hogy magyaráznád ezt el egy laikusnak?

Sokan nem tudják mindezt, akiknek nincs ilyen a családjuk körében. Ez nem asztma, nem is cukorbetegség, amit a társadalom elfogad. Ha szabad Villiont idéznem: Kitaszít és befogad a világ. A bipoláris zavar, ahogy arra az előbb is utalást tettem, egy szélsőséges hangulatingadozással teli, néha pszichotikus állapot, amikor nincs se betegségtudat, sem pedig önkontroll. Ha valakire mindez jellemző, akkor az érzelmi hullámvasút ördögi csapdájába kerül, és csak One Way Ticket van, azaz innen nincs visszaút. Amennyiben valaki depressziós, akkor napjait depresszív állapotban tölti, és nem bírja ellátni napi teendőit.
Mindezt kihozhatja például egy gyermekszülés is, mert beszélhetünk szülés utáni depresszióról, valamint mély depresszióról is, amikor az illető már ki sem akar kelni az ágyból, szinte fürdeni sincs kedve, és az egész napja azzal telik, hogy önmagát marcangolja. Ezzel szemben egy bipoláris sosem vádolja önmagát, ugyanis másokra gyanakszik, és akiket a legjobban szeret, azokon tölti ki a dühét, örömét, pörgését, és gondolatrohanásával is őket bosszantja, igaz, nem szándékosan. A borderline eltér a mániás depressziótól. Ez egyfajta identitászavar, ami instabil önképpel és kapcsolatokkal jár, és megjelenhetnek önkárosító gondolatok is.

Te hogyan tartod magad balanszban a szélsőséges hangulatingadozások között? Milyen módszerek, technikák segítenek neked ebben?
Nekem a szenvedélyem az írás, valamint a futás. Akaraterőm határtalan. Tavaly december 13-án, pénteken volt egy balestem, és emiatt újra kellett tanulnom járni, így a futás egyelőre nem kivitelezhető, de nem adtam fel akkor sem. Itt vagyok, élek, és nem számít, hogy bipoláris vagyok. A hitem, erőm segít ezen a nehézkes úton, hogy ne adjam fel, és küzdjek az álmaimért, ami nem más, mint a rádiós műsorvezetés vagy az újságírás.

Egy ilyen probléma a környezetre is nagy hatással van, és sokat ront a helyzeten, ha ők nem kezelik megfelelően.
Sajnos nehéz néha ellene küzdeni, hisz agyunk körülbelül 90 százalékát az érzelmek, míg 10 százalékát az értelem teszi ki. Soha nem az utóbbival volt gond, ugyanis jó tanuló voltam. Az egyetemen 4.68-as átlagom volt végig. Sok csoporttársam nehezen viselte, hogy miként reagálok bizonyos helyzetekre, melyeket ők félvállról tudtak venni, de erre én nem voltam képes. Bizonyos tekintetben jobb volt, mint a gimi, mert itt sok barátnőm volt, és legjobbat is itt ismertem meg, aki ma is mellettem van, és drukkol nekem. Az egyetemen is számíthattam rá, és remélem, hogy mindez így is marad, és ha idősek leszünk, akkor együtt szállunk majd fel a bottal a buszra, mit sem törődve azzal, hogy megöregedtünk, és ugyanúgy kacagunk, mint egykor bohém leányként.
A gimnázium maga volt a pokol. Magány, kirekesztés, megaláztatások sora. Sokszor túl sok voltam, sokszor pedig észrevétlen, mint egy szellem, nem is tudták, ott voltam-e előző nap vagy sem. Akkor még gyerekek voltunk, nem értette senki a problémám, így egyedül kellett vele szembenéznem. Egy barátnőm sem volt, folyton kibeszéltek a hátam mögött. Egy lány az elején barátkozott velem, de később ő is eltávolodott, így teljesen elszigetelődtem a közösségtől.

Hogy jutottál el odáig, hogy ezek ellenére nyíltan beszélj a problémádról?
Én is újságíró vagyok, csak jelenleg nem gyakorlom a szakmát, de önkéntesként írok egy pár ilyen jellegű oldalnak, hogy segítsek sorstársaimnak. Pont erre a problémára hívom fel az emberek figyelmét, hogy merjenek róla beszélni. Hogy értsék meg, hogy az, hogy mások vagyunk, nem jelenti azt, hogy jobbak vagy rosszabbak azoknál, akik nem küzdenek semmilyen mentális problémával. Rám pozitívan és negatívan egyaránt hat, ugyanis áldás és átok egyszerre.
A művészi hajlam az áldásos oldala, ugyanis egész életemben művészlélek és álmodozó voltam. Sosem mertem vállalni önmagam, és titkolóztam 20 éven keresztül. Odüsszeüsz is eddig bolyongott, majd hazatért. 34 évesen jöttem rá, hogy megleltem önmagam, és kezdem elhinni, hogy bennem is vannak értkékek, amelyeket legjobban a családom és a párom mutat meg nekem. Sokszor észre sem veszem, hogy olyan dolgokra vagyok képes könnyedén, amire más nem.

Biztos te is kaptál már olyan tanácsokat, amiktől a falra mászol. Mi az, amit SOSE mondjunk valakinek, aki bipoláris zavarral küzd?
Ne izgulj! Menni fog! Ne vibrálj! Ne legyél ilyen feszült! Nyugalom! Psssszt! Csitt! Ezek számomra a gyilkos szavak, amik mindent megölnek bennem, aki és ami vagyok. Ha a nyugalom megvan, akkor helyreáll a lelki béke, de ha valóban feszült vagyok, ezt nem esik jól hallani, mert minden pillanatban arra emlékezet, hogy beteg vagyok..

Mit tanácsolsz azoknak, akik ilyesmivel találkoznak? Hogy érdemes közeledni valaki felé/segíteni valakinek, aki rossz passzban van?
Semmiképpen se vegyék komolyan a hisztériás rohamokat, sem a folytonos ok nélküli követelőzést, sem pedig a manipulációt, amelyre mi, bipolárisok képesek vagyunk. Aki ezzel küzd, annak birtokában van ez a készség. Képesek vagyunk arra, hogy eszközként használjunk másokat. Hagyni kell szabad teret, és hogy feldolgozzuk magunkban a dühöt vagy épp bánatot. Én nem szeretem, ha megzavarnak ebben. Fontos, hogy önálló, talpraesett maradjon mindenki, aki bipoláris. Hogy ne gyerekként kezeljék, ne szabjanak neki szigorú korlátokat, csak kezeljék következetesen.

Hogy kerültél kapcsolatba a Számít a történeted csapatával? Milyen érzés velük dolgozni, és mit kaptál ettől az együttműködéstől?
Az interneten láttam meg, és úgy határoztam, hogy megosztom a történetem másokkal is, hogy tanuljanak belőle, és tudjanak fejlődni ezáltal. Büszke vagyok arra, hogy kiálltam magamért, és kezet nyújtottam azoknak, akik szintén bipolárisok. Remek kezdeményezés és fantasztikus szakmai csapat, akiknek hasonló az indíttatásuk, mint nekem, ahogy az a kampányvideóban is szerepel.

Ez is érdekelhet

GlamDrop: Környezetbarát bőrápolás, természetes barnulás és spa élmény vár

GlamDrop: Környezetbarát bőrápolás, természetes barnulás és spa élmény vár

Divathírek

Megnyitott az Etele Plaza: íme minden, amit tudnod kell róla

Megnyitott az Etele Plaza: íme minden, amit tudnod kell róla

Monitor

A maszk alatt: híres hollywoodi szörnyek, és akik a maszk alatt voltak

A maszk alatt: híres hollywoodi szörnyek, és akik a maszk alatt voltak