Van még remény a házasságban, ez várhat rád az esküvő után
Egyesek szerint csak egy darab papír, mások szerint már divatjamúlt, és vannak olyanok, akik szerint csak ez fejezi ki a tökéletes elköteleződést a másik irányába. Most nem fogunk ítéletet mondani és szakértőt sem kérdezünk meg. Csak arra voltunk kíváncsiak, vajon mekkora súlya van a kimondott igennek. Változik-e tőle a kapcsolat, vagy ez csak illúzió?
Ezeket láttad már?
Ma már ritkán házasodik úgy egy pár, hogy előtte nem ismerik egymást évek óta, vagy éppen nem élnek együtt már jó ideje. Ezért nehéz elképzelni, hogy akivel együtt fekszel, együtt kelsz, hirtelen más lesz, miután már nem a barátodnak, hanem a férjednek nevezheted. Három olvasónkat kérdeztük, ők mire számítottak, és végül megváltoztatott-e bármit kettejük között a házasság.
Közelebb érzem magamhoz a szeretteit is
Zsolttal száz éve ismerjük egymást, együtt élünk régóta, és a házasság előtt is elég biztos voltam benne, hogy vele szeretném leélni az életemet, de nem vagyok az herceg kisasszony, ezért valahogy sosem ábrándoztam arról, milyen lesz majd lánykérés és az esküvő. A lánykérés egy kiránduláson történt. Jártuk a kék-túrát, egy négy napos szakaszt terveztünk, első esti cél a Nagy Hideg-hegy volt. Sokat mentünk aznap, elég fáradt voltam, és amikor felértünk a turista házig, Zsolt mondta, hogy menjünk még fel a csúcsra. Húztam a számat, de mentem. Ott elkezdett pakolászni, keresett valamit nagyon a hátizsákjában. Egyszer csak belém nyilallt, hogy "jézus, ugye most nem az jön?!" De az jött.
Azt mondta, hogy éljük le együtt a hátralevő életünket, és hogy nagyon szeret, akkor is, amikor nem mutatja ki, meg hisztis vagyok, meg mérges rám, és közben ölelt meg beszélt, és tulajdonképpen nem is kellett válaszolnom. Aztán egy idő után megkérdezte, hogy végül is igent mondtam? Ez persze nem is volt kérdés. Addig nekem nem volt fontos a házasság meg az elköteleződés, de ettől kezdve valahogy az lett. Aztán bementünk a turistaházba, vettünk egy csomó képeslapot, és még a túra alatt megírtuk az egész családnak a jó hírt, és postára adtuk. Mindketten nagyon zavarban voltunk, én iszonyúan vigyorogtam, és irtóra meg voltam illetődve. Zsolt mindig viccelődik, nem sok mindent vesz komolyan, de a gyűrűt már előre megvette, megtervezte a lánykérést, eldöntötte, hogy ez fontos neki - ez nagyon meghatott.
Nem gondoltam, hogy bármi is változni fog, és nem gondoltam, hogy az esküvő életem legszebb, legboldogabb napja kellene, hogy legyen, de ettől még nagyon sok munkát tettünk bele, és nagyon boldog nap lett! Sok rokon mondogatta, hogy most már én vagyok az első Zsolt életében, de ezt akkor valahogyan még nem éltem meg akkora változásként. Az az egy nagyon világos nekem, hogy valahogy az esküvővel, vagy az eküvő miatt sokkal nyitottabbá váltam azokra, akik ott voltak akkor velünk. Zsolt rokonaira, barátaira. Mintha ezzel velük is közelebb kerültünk volna egymáshoz, most már jobban a sajátjaimnak érzem őket. Noha látszólag semmi nem változott, számomra volt egy összekovácsoló, összetartozást erősítő szerepe magának az eseménynek, amire egyáltalán nem számítottam előtte.
Nagyobb felelősséggel tartozunk egymás iránt
Sosem hittem, hogy a papír vagy a ceremónia értékesebbé teszi a párkapcsolatot, de hiszek a házasság intézményében. Mi jóval korábban megbeszéltük a gyerekvállalást – ami számomra sokkal nagyobb elköteleződés – mint ahogy a lánykérésre sor került volna. Sőt, a gyűrűt követően is szakítottunk a hagyományokkal, ugyanis egy hónap alatt leszerveztük az esküvőnket, amit kettesben töltöttünk egy csodás tengerparton. Itt egymásnak mondtunk fogadalmat magyarul, amit csak mi értettünk, így még intimebb volt az egész. Azt hiszem, a fogadalom írása közben realizáltam először, hogy mi minden fog változni. Hogy ígéretet teszek a szeretett férfinak arra, hogy hű társa leszek, hogy helytállok nőként, szeretni fogom és még sok-sok dolgot, ami egy boldog élethez szükséges.
Amikor hazaérkeztünk a nászútról, természetesen mindenki lelkesen kérdezte, hogy milyen házasnak lenni. Azt gondoltam, hogy majd frappánsan kivágom magam azzal, hogy ugyanolyan, mint a harmincadik születésnapod előtti és utáni nap. De nem így történt, másképp éreztem. Sokkal nagyobb felelősséggel tartozunk egymásért, a közös életünkért. Egy-egy civakodás végén már nem vágom a fejéhez dacos kislányként, hogy jobb lenne külön, mert ez nem egy tini kapcsolat, itt nem dobálózunk felelőtlen fenyegetésekkel. A kimondott szónak igenis ereje és súlya van. Ő a férjem, aki mellett hosszú távon elköteleződtem, akit választottam, akit szeretek, és akire számíthatok. Ő is másként tekint már rám, büszkén szólít a feleségének. Amikor a jövőről beszélünk, az nem néhány hónapos távlatban merül ki, hanem nyugdíjas időtöltések tervezgetésében. Persze tudom, hogy ez nem jön el magától és minden nap tenni, és küzdeni kell a boldog házasságért, de ha már ketten gondoljuk így, akkor van értelme.
Természetes folyamat része volt a házaságkötésünk
Konzervatív családban nőttem fel, ami meghatározza az én házassághoz való viszonyulásomat is, de sosem férjet akartam fogni magamnak, hanem inkább találni egy társat, akivel hosszútávon, szabad akaratunkból számíthatunk egymásra. Nem kötöttem házassághoz, eljegyzéshez, családalapításhoz vagy bármilyen eseményhez ezt a vágyamat, mivel nem hiszek abban, hogy ezek önmagukban meg tudnának változtatni vagy bármilyen irányba befolyásolni egy kapcsolatot.
Az, hogy végül már másfél év együttlét után összeházasodtunk, egy véletlennek köszönhető: külföldre költöztünk és az ügyintézés miatt fontos volt, hogy hivatalosan is összetartozzunk. Kolos eleinte nem is volt boldog a gondolattól: a régi csalódásai miatt óvatosan közelített az „ásó, kapa, nagyharang” témához. Azt mondogatta nekem, hogy képtelen megígérni nekem ennyire kevés együtt töltött idő után, hogy örökké együtt leszünk, hiszen ha az előző barátnőjét is feleségül veszi másfél év után, most elvált ember lenne. Érdekes, mert nekem még nála is rosszabb tapasztalataim voltak az előző kapcsolataimmal, de jól érzem magam vele, és számomra egy természetes folyamat része volt a házaságkötésünk, ezért boldogan mondtam volna neki igent.
Kolos viszont inkább nyomasztónak élte meg a szertartással együtt járó érzelmi elköteleződést. Sokat beszélgettünk erről, és nekem eleinte rosszul is esett, hogy ennyire nem meri kimondani mások előtt, hogy velem képzeli el az életét. Bántotta, hogy nem tud nekem ötven évre előre bizosat ígérni, én viszont csak annyit kértem tőle, hogy bár a jövőt nem tudhatjuk, de azt tudnia kell, hogy most, ebben a pillanatban velem képzeli-e el az életét. Ma már világosan látom, mi volt a különbség a gondolkodásunkban: ő a racionális, én az érzelmi része felől közelítettem meg a házasságot.
Aztán ahogy közeledett a nagy nap, egészen különös dolgok történtek. Miután kitűztük az esküvőnk dátumát, a két tanús szertartásról hirtelen Kolos hatására szűk családi körben tartottra váltottunk, később már a barátokat is hívni szerette volna, majd megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék, ha akkor már a templomi esküvőn is „túlesnénk”. Csak mosolyogtam és bólogattam, legbelül pedig meghatódottan figyeltem a folyamatot, ahogy ő is szép lassan megszereti a gondolatot, hogy férj és feleség leszünk. Az esküvő napjára már semmilyen kétséget nem láttam rajta, büszke és boldog volt a gondolattól, hogy az általunk legjobban szeretett emberek előtt összekötjük az életünket.
Volt valami megmagyarázhatatlanul szent abban a pillanatban, amikor a templomban hűséget esküdtünk egymásnak, pedig ahogy említettem, egyikünk sem számított ilyen fordulatra egy ceremóniától. Kolosra mindig mindenben számíthattam, ezért nem gondoltam volna, hogy lehet ezt fokozni, de az esküvőnk óta sokkal jobban törődik velem, sokkal többet ölelget, sokkal többször elmondja, hogy mennyire szeret és úgy dédelget, mint egy hímes tojást. Nehéz egy-egy példát kiemelni, annyira természetesen a része lett a mindennapjainknak az összetartozásunk, de amikor először mondta ki egy jelentéktelen ügyintézés közben, hogy „a feleségem”, akkor úgy éreztem, hogy Faust módjára megállítanám ezt a tökéletesen boldog pillanatot.
