Küzdelem: lehet, vagy kell?

Ha nekem szól a fenti kérdés, akkor egyértelműen azt mondom: kell. Nincs olyan, hogy lehet. Ebben a fogalomkörben nincs. Azt gondoljuk, hogy van választásunk: feladjuk, vagy lépkedünk tovább. Valójában pedig csak egy út áll előttünk, mert elengedni életünk gyeplőjét nem ösvény, hanem egy könnyed zsákutca, ahova pillanatok alatt beparkolunk. Az igazi döntés a folytatásnál kezdődik.

Erős szavak, igaz? Megkeményedtek az elképzeléseim, hiszen már sok éve, egy évtizednél is több ideje élek együtt egy élhetetlen betegséggel. Persze a hullámvölgyek olyan természetes velejárói sorsunknak, mint az eső, vagy a napsütés. Néha elég, mindenből, és mindenkiből. De csak néha. És a többnyire mindig "sávot" a lépkedésnek kell betöltenie. Nem "lehet", "kell".Ez persze nem csak betegségekre igaz, hanem minden lelki teherre, ami csak ránk ülhet. Van, hogy a magánéletünk akar mozaikként szétesni, hogy aztán soha többé senki ne tudja összerakni. Akad, hogy a munkahelyünk keseríti meg az életünk még boldog szegmenseit is. És így tovább. De a túlélni akarásnak ott kell csücsülnie a bal vállunkon, valahol a szívünk magasságában. Ha elcsendesedünk talán még halljuk, hogy hogy dobolja végeérhetetlen rigmusait: élet, élet minden dobbanás. Amikor kérdezik az olvasóim, ismerőseim, hogy "honnan van ennyi erőd" mosolyogva tudok felelni: az elfogadásból. Természetesen az ember háttere az első számú alap, s ez nálam stabil. De a lelki alapokat már nehezebb lerakni, s a kulcs az építkezéshez az elfogadás képessége, ami makacs tudomány, csak kitartással, türelemmel, és rengeteg ráfordított idővel, energiával sajátítható el. A következő lépcsőfok úgy lóg a levegőben, mint a felhők. Nem látjuk mi tartja őket, azt sem tudjuk hova tartanak, de repülnek tova, egünk horizontján. Ez a lelki légben lógó fok egy kicsit elvont elképzelés, miszerint semmi sincs véletlenül, ezt az utat kaptuk, okkal, céllal. Járjuk, hogy tanulhassunk. S járjuk, hogy taníthassunk.

Meggyőződésem, hogy én is okkal, céllal kaptam a terheimet. Az élet így tanít rengeteg olyan dologra, ami mellett elmennék, s így tudok fejlődni, hogy aztán ezáltal másokat is fejlesszek. Ez egy körforgás, amibe ha belesodródunk nincs megállás. Örök pozitív válaszként, gyógyírként fog körüllengeni bennünket a tudat: minden okkal történik velünk. Ezek után nem kérdés, hogy miért egy erőszakos "kell" a válaszom, ha a küzdés kérdéséről beszélünk. Persze néha szükséges megpihennünk, levetni a terminátori maszkot, és kisgyermekként a takaró alá bújva sírni. Néha szükséges, mert csak az lehet igazán erős, aki nem rejti el a gyengeségeit. De a takaró lehull, a könnyek felszáradnak, s marad az a kérlelhetetlen érzés, hogy menni kell tovább, rendületlenül!