Legyen minden újdonság!
Lapkiadónk egyik meghatározó szerkesztője-újságírója volt Wanatka Gabriella, aki sajnálatosan korán hagyott itt minket. Nagyszerű kollégánk emlékére a Lions sajtódíjat alapított, idén egy igazán különleges lány, Horváth Nikoletta kapta meg a Wanatka Gabriella Lions-sajtópályázatának különdíját. Mi pedig felkértük Nikit, hogy inspiráló történeteivel benneteket is arra sarkalljon, hogy kicsit másképp nézzetek a saját életetekre!
Ezeket láttad már?
Vannak titkos erőforrások az életünkben. Mindenkinek saját magának kell ráébredni arra, hogy mi az a dolog, ami berobbantja az erőművét. Hogy mi az, ami energiát ad a legfáradtabb percekben s, hogy mi az, ami világosságot teremt, ha körülöttünk minden elsötétül.
A legtöbb ember egészen különböző módon érzékeli saját életét, a mindennapjait körbezsongó eseményeit. Vannak "fogalmak", amik túlságosan természetessé, szinte automatikussá válnak. Emellett vannak olyanok, amelyek nyomtalanul eltűnnek pl. a rácsodálkozás öröme. Az, hogy süt a nap, hogy jó idő van, s hogy egészségesek vagyunk mind-mind természetes dolgok. Nincs értelme rajtuk rágódni, gondolkodni.
Aki ezt érzi, valójában megfosztja önmagát a legnagyobb ajándéktól, amelyet az élet ránk ruházott: a rácsodálkozás kifogyhatatlan erejétől. Amikor úgy nézzük magunkat, a körülményeinket , a környezetünket, hogy semmi sem természetes. Azaz nem természetes, hogy süt a nap, jó az idő és nem fagy le az orrunk korán reggel. Nem természetes, hogy vannak barátaink , szeretteink, akik körülvesznek minket, s táplálják lelkünk lángját. S végül nem természetes, hogy egészségesek vagyunk, hogy jól érezzük magunkat, s körülöttünk minden rendben van.
Kicsit tótágast álló pesszimistákká kell válnunk. Mindent hátulról kell néznünk, hogy aztán elölről lássunk.
Lehet, hogy most sokan felszusszannak, és csak ennyit mormognak "ez a nagy ötlet"? – De én csak mosolyogva tudok bólogatni: ez.
Amióta így nézem az életemet valahogy minden szebb. Persze nekem is vannak borús napjaim, amikor nem tudom magam úgy felrázni, ahogy azt saját magamtól elvárnám. Amikor elutasítással, előítéletekkel, kirekesztéssel találkozom bennem is összeborul egy világ, de aztán valahogy legkésőbb másnap minden helyreáll.
Az a baj velünk, emberekkel, hogy legtöbbször akkor tanulunk meg értékelni valamit, amikor már elveszítettük azt. Akkor kezdünk ráébredni a dolgok igazi erejére, amikor már csak emlékezhetünk rájuk. Mindezt azért, mert eluralkodott életünkön a "természetes".
Amikor gyermekként láttam sohasem gondolkodtam azon, hogy "de jó, hogy nem vagyok vak" – nyilván ez furcsa is lett volna. Vagy, amikor régen egy húzásra megittam egy üdítőt nem ugrott be, hogy szerencsés vagyok, mert megtehetem. Most, amikor e kettő más-más okok miatt, de akadályba ütközik, nyilván nosztalgiával gondolok vissza a régi időkre. Kellenek hírnökök, akik kinyitják a szemünket és megmutatják a rácsodálkozás erejét. Ezek a hírnökök lehetnek életünk személyei, tárgyai, nagy eseményei, apró történései. Miniatűr "táblák", amik irányítanak minket.
Számomra sohasem az óriási horderejű dolgok voltak a legjelentősebbek. Nyilván azok is fontosak, örök emlékként égnek bele a tudatunkba. De a pici, apró örömök olyan szépen tudnak "rácsodálkozás-várat" építeni, mint semmi más.
Amikor megértjük, hogy a segítségnyújtás az öröm, s rájövünk arra, hogy lehet, egyszer majd mi szorulunk segítségre. Amikor egy hosszú nap után szét akar hasadni a térdünk, de a fejünkhöz kapunk: legalább tudunk járni, lépni s nyugodtabban alszunk el. Amikor szétrág a kutyánk egy játékot, és dühöngünk, de végül nevetve öleljük magunkhoz a "rágcsáló" ebet, mert nem vagyunk egyedül…
Apró meghökkenések, amelyek hatására életünk egén újra kisüt a nap. Ha megtanuljuk értékelni a sors adta mini örömöket, akkor megtanulunk "rácsodálkozni", s e kettő generálja egymást. Utána pedig könnyebb lesz, mert más szemüvegen keresztül fogjuk kémlelni a világot.
