Miért van olyan kevés nő a művészetben?
Gyerekkoromban utáltam olvasni, amiben visszatekintve elég nagy szerepe volt egy kötelezően elolvasandó klasszikusnak. Ez Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című könyve volt. Végigszenvedtem magam rajta, de közben folyamatosan az járt a kis fejemben, hogy mi közöm nekem ezekhez a gittegyleti üveggolyózós fiúcskákhoz, akik egymással háborúznak a játszótéren. A férfi bajtársiasság, a harc képei, a tisztesség és becsület patetikus megjelenítése – valljuk be – kicsit messze járnak egy Barbie babával játszó, Spice Girlst hallgató kislány érdeklődési körétől.
Ezeket láttad már?
Jellemző az is, hogy az első könyvet, amit igazán szerettem, egy nő írta, J. K. Rowling. Nem tudom, hogy elkapott volna-e a Harry Potter varázslatos világa akkor is, ha nem mutat fel egy olyan női karaktert sem, akivel könnyen és szívesen azonosul a stréber kislány, aki voltam, de szerencsére ott volt Hermione Granger, és ő azóta is egy a legkedvesebb regényszereplőim közül. Nőként a művészetet megszeretni nem könnyű, hiszen általánosban és a középiskolában is azt tanítják nekünk a könyvek, hogy ha véletlenül egy műnek nő a főszereplője, azt akkor is tutira egy férfi írta. A középsuli végén néha becsúszik egy kis Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, de kevés valódi női tapasztalattal találkozunk a világirodalom remekeiben. Ez tulajdonképpen nem is olyan meglepő, hiszen nők a művészetben egészen a huszadik századig csak elvétve voltak jelen, a művészet létrehozása ugyanolyan férfi privilégium volt Európa kultúrtörténetének nagy részében, mint a politizálás vagy a tanulás. A nők története ezen a téren is nyúlfarknyi, viszont annál termékenyebb: új szempontokat, új világlátást mutatnak fel, a saját tapasztalataikkal értelmezik újra a férfiak által létrehozott fogalmakat. Ugyanakkor még ma is sokan közülük nehezen érvényesülnek, hiszen a tekintélyt még most is inkább férfiak képviselik. Három különböző művészeti ág női képviselőjét faggattam a témában, egy írót, Szécsi Noémit, egy filmrendezőt, Nagypál Orsit és egy színházi rendezőt, Szabó Veronikát.
Ez olyan jó, mintha egy férfi írta volna
Szécsi Noémi legutóbbi könyve, az Egyformák vagytok két negyvenes éveiben járó cinikus, szétesett nő barátságát mutatja meg, és azt, milyen nehézségekkel küzdenek férfiak által uralt szakmáikban (egyikük történész, a másik könyvkiadói jogász). Bár Szécsi Noémi úgy látja, a nők helyzete az irodalomban nagyon sokat mozdult előre az elmúlt pár évben, és talán beindult egyfajta paradigmaváltás, még mindig a férfiak vannak jobb és elismertebb pozíciókban. Sokszor van olyan, hogy egy-egy nőt mutatóba tolnak előre, hogy bebizonyítsák, vannak azért a szakmában nők is. De ha gazdasági szempontból tekintünk a dologra: a pénz és a presztízs még mindig egyértelműen a férfiaknál van. – mondja. Szécsi szerint egy nő az irodalmi pályán még mindig elég sok szexista megjegyzéssel találkozik. Egyszer azt mondták az egyik regényemre, hogy ez olyan jó, mintha egy férfi írta volna. Mire azt válaszoltam, hogy én egy irodalmi transzvesztita vagyok. Egy másik alkalommal azt a kritikát kaptam, hogy egy szép, fiatal nő miért foglalkozik politikával és komoly dolgokkal. Furcsa, ha valaki munkáját hiteltelenné képes tenni egy ezzel teljesen össze nem függő dolog: a külseje. Az is meglepő volt, amikor az Egyformák vagytok című regényem közönségtalálkozóján azt rótták fel hibaként az ott megjelent olvasók – akik között többségben voltak az idősebb nők -, hogy miért beszélnek csúnyán a női karakterek a regényemben.
Jó lenne, ha senki nem szorongana a teste miatt
Nagypál Orsi filmrendező Nyitva című nagyjátékfilmje a romantikus vígjáték határait igyekszik kissé átszabni, amikor egy társadalmi tabut választ témájának: a hosszútávú párkapcsolatok szexuális kiüresedését. A filmben különleges az is, hogy a főszereplő nő szexuális vágyai ugyanolyan súllyal és őszinteséggel jelennek meg, mint a férfi főszereplőé. A Nyitva című film a női testet is egészen másképp mutatja meg, mint a romantikus vígjátékok általában. Egy csomó nő boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élne, ha nem kizárólag tökéletes, fiatal testeket látna megjelenni mindenhol: plakátokon, a szépségiparban, filmekben, sorozatokban. A film egyik jelenetében uszodai öltözőt látunk különböző korú, formájú és súlyú, átlagos női testekkel – hiszen valójában így nézünk ki mi, nők. Vannak közöttük, akik lazán, gátlások nélkül vetkőznek és öltöznek, mások pedig a törülköző alatt, szorongva oldják meg a helyzetet. Pedig milyen jó lenne, ha senki sem szorongana a teste miatt! Rengeteg statisztikát ismerünk arról, hány tinilány, felnőtt nő küzd testképzavarral. Az egyik ilyen példa a narancsbőr. A narancsbőr a legnagyobb elleneségünk! Te találkoztál már valakivel, akinek itt-ott ne lenne narancsbőre? Mert én még nem. Én is évekig rá voltam görcsölve, hogy eltűntessem, de egy ideje már egyáltalán nem érdekel. És inkább csak haragszom azokra, akik ezt az egészet kitalálták. Nagypál Orsi a filmművészetben a nők lehetőségeit kicsit jobbnak látja, mint más művészeti ágakban. Sok női rendező és producer dolgozik a szakmában. Persze, elképzelhető, hogy az én élményem más, mint sokaké. Én nem jártam az Színház- és Filmművészeti Egyetemre, a karrierem akkor indult el, mikor bekerültem a Terápia című sorozatba, ahol Enyedi Ildikóval dolgoztam, és ahol három rendezőből ketten nők voltunk. Ott egy pillanatig fel sem merült, hogy valaki ne venné komolyan, amit Enyedi Ildikó mond.
Erről hitelesen csak nők tudnak mondani valamit
Szabó Veronika színházi rendező, színész a Central Royal School of Speak and Drama nevű angol egyetemen végzett egy olyan szakon, amelynek célja a közös alkotás, a rendezői munka demokratizálása volt. Mikor hazajött, akkor hozta a létre a Queendom című előadását, amelyben hét színésznő mutatja fel a nőkről alkotott sztereotípiákat férfi szemszögből. Az előadás provokatív, sokszor kifejezetten zavarba ejtő, sok benne a meztelenség, a szexualitás, és egészen más reakciókat vált ki a női és a férfi közönségből. A nőknek többnyire felszabadító élmény ezt az előadást nézni, míg a férfiaktól nagyon sok olyan visszajelzést kapunk, hogy zavarba ejtő, kellemetlen, nyomasztó. Van egy jelenet az előadásban, amikor a hét nő a színpadon hosszan úgy bámulja a férfiakat a nézőtéren, ahogy ők szokták a nőket. Ennél a résznél sokuk elfordítja a fejét, nem tud vele mit kezdeni, hogy ezzel az egyszerű gesztussal szexuális tárggyá változtatják a színésznők. Az egyik szereplőhöz például odament egy idegen férfi a villamoson, aki látta az előadást, és épp erről a jelenetről kezdett neki beszélni. Arról, hogy a nézőtéren félt, de egyszersmind meg is értette milyen nehéz lehet egy nőnek rendszeresen ilyen tekintetek kereszttüzében élni. Szabó Veronika fontosnak tartja, hogy a nők saját problémáikról (is) beszéljenek a művészetben, és úgy gondolja, léteznek olyan témák, amelyekkel kapcsolatban hiteles megszólalók csak nők lehetnek. Onnantól fogva, hogy női testbe születtél, (vagy transzneműként nőként kezded élni az életed), és például létezik a női test tárgyként való kezelése, erről hitelesen csak nők tudnak mondani valamit, akik ezt a hétköznapjaikban megélik. Erről egy férfinak kevés a tapasztalata. Pont ezért van a különbözőség a reakciókban: az egyik oldal ismeri, a másik nem, és emiatt sokkolja a dolog.
Szöveg: Puskás Panni
Ez a cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2019. január-februári számában jelent meg.
