Mosolytréning

Olykor minden nagyon nehéz. Pedig lehet, hogy semmi sem változott. Lehet, hogy a súlyok is ugyanakkorák, és mégis: úgy érezzük, lehúznak minket. Mintha egy óceán mélységéből figyelnénk mindent. Mosolyogj – ötlik fejünkbe, de tovább sodor minket a feketeség.

Fuldoklunk. A mellkasunkat szorítja a víz, a kép egyre homályosodik. A nap fénye már nem ér el hozzánk: tőlünk pár méterre megtorpan, mintha egy láthatatlan STOP tábla állítaná meg. Vágyunk a simogatására, melegségére, de nem kaphatjuk meg.

Mosolyogj – újra halljuk a határozott hangot, de ki ez? Ki az, aki ilyen mélyen is ennyire tisztán, és erősen tud hozzánk szólni? Hiszen minden sötét, a fény legkisebb sugara is elkerüli ezt a helyet. A víz jéghideg, az ereink megfagynak, és orrunkon végül betódul a víz. Nincs remény, és nincs tovább küzdés. A tüdőnket késként hasítja a jeges áradat. Még utoljára feltekintünk, hátha meglátjuk egykori életünk apró mozaikjait…. bízunk a hallucinálásban, bízunk abban, hogy még egyszer láthatjuk azt, ami valaha a miénk volt.

Mosolyogj – kiált bele a hang az ordító csendbe, és elfelejtünk haldokolni. Ki ez, és mit akar? Mosolyogj – szól ismét, de most már kedvesebben. Megmozdul a lábunk. Egyszer, kétszer, s végül elkezdünk úszni felfelé. A napfény megérinti elfagyott arcunkat. A szemünket elvakítja a hirtelen támadt világosság.

Mosolyogj – simítja meg lelkünket a kábulat, s ahogy fejünkkel áttörjük a víz felszínét arcunkon olvadó görbe veszi át a helyet… Szemeinkből ömlenek a könnyek, pólusaink újra elkezdenek élni… Még fuldoklunk, és percekig csak köhögjük ki magunkból a gyilkos, jeges áradatot… De közben a mosoly, mint egy lepel beborít minket.

Lefekszünk a partra. Kezünk homokot markol, s csak hagyjuk, hogy megérintsen az eget uraló, aranykoronás nap. De kié volt az a hang? Kérdezzük újra. Egy pillanatra meglebben a szél… végig borzongat minket, s a felismerés percében ráébredünk az igazságra.

Az igazságra, amit valahol mélyen végig tudtunk. Az igazságra, ami hirtelen alakítja át a képet: az óceán, a part, a homok – eltűnik. S mi az ágyunkban vagyunk, markoljuk a takarónkat, ráhajtjuk fejünket a könnyeinktől átázott párnára, s nevetünk…

Mert az a hang, az a mélyről jövő, az elkeseredés perceiben is erős sugallat: mi magunk voltunk!

Néha a legegyszerűbb utasítás a legnehezebb. Egy mosoly nagyon könnyűnek tűnik, viszont, ha szívből kellene fakadnia, akkor bizony komoly árat kell érte fizetnünk.

Száz féle nevetés létezik: őszinte, haragos, kedves, megjátszott, és lélekemelő. Utóbbi az, ami képes kihúzni minket a bajból, elkeseredésből. De ehhez kellünk mi is. Márpedig, amikor körülöttünk minden reménytelennek tűnik, akkor szinte fizikailag fáj elmosolyodni. A lelkünk háborog. Pedig ez az apró mozdulat csodákra képes. Másképp láttat, s másképp érez. Valahogy minden átfordul, jobb lesz. A mosoly olyan kincs, fegyver, ami belőlünk fakad. Ha merjük használni, csodára lelünk.
Amikor valami fáj, amikor a félelem a szívünkbe mar, amikor a lelkünk szétszakad, mert nem látunk tisztán, előre… Akkor, akkor ott kell áttörni a fájdalom falát. Egy óvatos, csendes mosolyra van szükségünk. Ami felszabadít. Ami után a könnyek is másként csillognak. A szánk megmozdul, s vele együtt a lelkünk is rezdül: mosolyogj. Mert ez nem csak egy mimika. Ez egy felfogás, aminek a szimfóniájához kell a szív dobbanása, a lélek pendülése, s az életünk halk hangja.

Feladni – nagyon könnyű. Egy suhanó gondolat, egy kéz, ami elengedi az élet fonalát, egy tudat, ami megszakítja a reménykedés régtől fakadó ösztönét. Eldobjuk mindazt, ami lehetett volna, s hagyjuk, hogy a biztosnak vélt csapás elsodorjon minket. Egyszerű út.

De továbbmenni? Kegyetlenül nehéz. Torz tekintettel, faarccal, és robot léptekkel haladni tovább: iszonyatos feladat. De a mindent überelő újrakezdés, ha mosolyogva, lendületesen tudunk futni abba a jövőbe, amit nem is ismerünk, amiben csak reménykedünk.

Mert nem láthatjuk azt, ami következik, nem ismerjük a lehetőségeinket, és csupán csak hiszünk az elkövetkezendőkben. S ebben a halk vágyódásban jelenik meg az első mosoly, s indul meg a láb.

Küzdjünk együtt! Ne felejtsük el, hogy sokszor egy mosoly mögött ott van egy élet, egy elhatározás… egy egyéniség. Ott van a pőrén hagyott lélek, a dobbanó szív, és minden, ami az ember. Mert a mosoly maga a küldetés.