Múltból hozott rossz minták, evészavar leküzdése: kipróbáltam a hipnoterápiát
„A hipnózis egy, az alváshoz közeli, mély nyugalmi állapotot jelent, amely megváltozott tudatállapottal jár együtt. A hipnoterápia során a kliens a terapeutája vezetése mellett a belső világára fókuszál, a külvilágot kizárja. Emlékei, traumái kerülhetnek így felszínre, amelyek feldolgozása révén a rossz viselkedésformái felülírhatók” – olvastam valahol egy cikkben fél évvel ezelőtt, és úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy hipnoterápiával segítsek magamon. Az utóbbi egy évben ugyanis szinte folyamatosan rémálmok gyötörtek, ami – sejtettem – az egyik szülőmmel való rossz kapcsolatom miatt lehet, ráadásul számos olyan, múltból hozott rossz mintát őrzök, például evészavart is, amitől szerettem volna végre valahára megszabadulni.
Ezeket láttad már?
Huszonkét évesen, 2006 februárjában ötven kilóról indultam, és elhatároztam, hogy annyit fogyok, amennyit csak lehetséges. Pillekönnyű akartam lenni. Szerettem volna eltűnni az emberek, legfőképp a túlféltő-kontrolláló szüleim szeme elől. A dolog olyannyira „jól” sikerült, hogy 50 kilóról 32 kilóra fogytam. Önerőből tápláltam fel magam, újra emberformám lett, de fejben sosem gyógyultam meg. Sosem voltam magamnak elég jó, utáltam a testem, és ha kicsit is híztam, néha azt kívántam, bárcsak lenne egy zipzár a bőrömön, hogy kiléphessek végre önmagamból. A testemmel kapcsolatos elégedetlenség olyannyira megterhelt mentálisan, hogy segítséget kellett kérnem.
Huszonnégy évesen vettem részt életem első pszichoterápia ülésén, és pont úgy zajlott, ahogyan a filmekben ábrázolják: a szakember velem szemben ült, néha kérdezett a gyerekkoromról, sokat hümmögött és jegyzetelt. Semmit, szó szerint semmit nem profitáltam lelkileg az ülésekből, ezért nem is voltam hajlandó egy hónapnál tovább csinálni. Pár évvel később felkerestem egy másik pszichológust, aki végre komolyan vett, átérezte a félelmeimet és a tévképzeteimet. Egy éven át dolgoztam magamon kőkeményen, azóta eszem húst is, és alig válogatok az ételtípusok között, de az önutálat sosem akart teljesen eltűnni. Elkezdtem a kontrollált evés és a túlevés között létezni, azaz hol teljesen kiegyensúlyozottan táplálkoztam, hol pedig valami elkattant bennem, és két pofára tömtem magamba a szénhidrátot. Idővel olyan lettem, mint egy drogfüggő. Akik ismernek, azt hiszik, elégedett vagyok önmagammal. Sokan csak legyintenek, hogy á, te olyan kis vékony vagy, sosem fogsz elhízni, ettől nem kell félned!, de senki nem tudja, mennyi munkám van abban, hogy ne látszódjon rajtam, hogy szenvedek a testemben.
Miután túl voltam jó néhány kudarcba fulladt akupunktúrás kezelésen és kineziológussal való találkozáson, elhatároztam, hogy kipróbálom a hipnoterápiát. Ha ez sem segít, akkor én valószínűleg menthetetlen vagyok – gondoltam.
Az interneten leltem rá egy hipnoterapeuta elérhetőségeire. Gondolkodás nélkül felhívtam és időpontot foglaltam hozzá, ő pedig előre figyelmeztetett, hogy lehetőleg ne munkából essek be, és menjek kényelmes, nem túl szűk ruhában, szánjak időt a találkozónkra, mert első alkalommal közel három teljes órát fogok nála tartózkodni.
Már a személyes találkozásunk legelején elmagyarázta, hogy amit ő végez, az a gyógyító hipnózis, aminek elsődleges célja, hogy a pácienseket megszabadítsa a lelki gondjaiktól. Lehet ez szorongás, depresszió, étkezési zavar, múltbéli traumatikus élmény, fájdalom, allergia, tanulási vagy beszédzavar, és még hosszan lehetne sorolni. Megtudtam azt is, hogy a hipnózis állapotában az információk az agyunkban a megszokottnál mélyebben kódolódnak, illetve, hogy a hipnoterápia sikeressége nagyban függ attól, hogy terapeuta és a kliens között kialakult-e az úgynevezett bizalmi híd. Köztünk az első pillanattól megvolt a bizalom, a hipnoterapeutám kedves volt, kellemesen mélyhangú, és olyan energiát árasztott, ami szinte azonnal megnyugtatott és jólesően elálmosított.
Másfél órán át kérdezgetett a családomról, a gyermekkoromról, a jelenlegi párkapcsolatomról és úgy általában a szexhez való viszonyomról, én pedig készséggel válaszoltam neki. Tudtam, hogy az első találkozás egyfajta feltérképezés, párbeszéd és egymásra hangolódás. Kicsit furcsálltam, hogy egyetlen szó nem esik az evészavaromról, így rákérdeztem, hogy mikor járjuk körbe a témát. Elmosolyodott, és azt mondta: Az evészavar csupán következmény. Mi a valódi okokat keressük. Azokat a rossz programokat próbáljuk meg elcsípni, amik az evészavar kialakulásához vezettek.
Belenyugodtam, és beszélgettünk tovább, majd másfél óra elteltével megkért, üljek át a szemközti kényelmes fotelbe, tegyem fel a lábam, helyezkedjek el kényelmesen, és figyeljem a légzésem. Elkezdtem lehunyt szemmel koncentrálni arra, ahogyan a levegő ki-be áramlik a testemben, ezt követően a terapeutám mellém ült, és jelezte, hogy első alkalommal csak félhipnózis állapotig juttat el. Megkért, hogy vegyek három mély lélegzetet, majd szépen sorban – az ő vezetésével – lazítsam el a testrészeimet. Nagyon tetszett a mély, határozott hangja, és egyre jobban ellazultam.
Kérte, hogy emeljem fel a jobb karom. Ő hozzáért a kezemhez, s közölte, hogy a karom minden érintésével egyre merevebb lesz, és én valóban éreztem, hogy szinte kővé dermed a végtagom. Ökölbe kellett volna szorítanom a kezem, de nem ment. Minél jobban erőlködtem, annál merevebb lettem. A terapeutám kérésére újra fokozatosan ellazultam, magam mellé tettem a karom. Ezután különféle negatív érzéseket kellett felidéznem magamban, úgy mint szorongás, düh, félelem, gyűlölet, halálvágy – ezekkel a rossz programokkal dolgoztunk. Azt a parancsot kaptam, hogy éljem át ezeket a gyötrő érzéseket, fogadjam el, hogy vannak. Ahogy elkezdtem koncentrálni a negatív érzések és a hozzá kapcsolódó saját emlékeim szépen lassan elkezdtek csökkenni. Egyre kevésbé éreztem gyötrőnek a dühöt és a félelmet, végül pedig felszívódtak, helyükbe pedig jóleső nyugodt, békés, boldog érzés került. Hozzáteszem, hogy nagyon elfáradtam az erőteljes koncentrálásban, ami nem csoda, hiszen 10-11 érzelmet ember nemigen érez egyszerre.
A szabadságvágyamat rengetegszer kifejezésre juttattam a félhipnózis alatt, a terapeutám meg is jegyezte, hogy ez azért lehet, mert életem jelentős részében mindig anyukám akarata szerint éltem. Végül vizualizálnom kellett, amint meglátogatom édesanyámat minden különösebb félelem és rettegés nélkül, de sajnos képtelen voltam ezt az állapotot elérni. A tőle való félelem éppúgy megbénított, mint a való életben. Mint amikor egyszer pánikrohammal elvitt a mentő.
Megkaptam azt az utasítást, hogy ébredjek fel, én pedig úgy éreztem magam, mint aki 8 órát aludt. Hihetetlenül kipihent, de még kicsit kába voltam. A nap hátralévő részében hihetetlenül nyugodt voltam, és határozottan jobb viszonyba kerültem önmagammal. Mintha kaptam volna a hónom alá egy mankót. Éreztem, hogy ez a biztonságérzet ezúttal nem csak átmeneti, hanem bármikor előhívhatom. A munkámban fókuszáltabb és eredményesebb lettem a következő napokban, és nagyon kívántam a hideg vizet. Egy éve gyötörtek rémálok, legtöbbször édesanyám szerepelt bennük, amint eltorzult arccal követ, és meghiúsítja minden szabadságra való törekvésem. Ilyenkor rendszerint izzadságban fürödve ébredtem, és nagyon nehezen helyezkedtem vissza a valóságba. A rossz álmok jelentős mértékben csökkentek a hipnoterápia óta, s ha előfordulnak, akkor sem voltak annyira ijesztők, mint korábban, és nem viselnek meg ébredés után.
Temperamentumos ember vagyok, viszonylag hamar fel tudom idegesíteni magam apró dolgokon, de a terápiát követően mégis képes voltam tökéletesen higgadt maradni, nem zavart a lassú közlekedés és a pénztár előtt kígyózó hosszú sor sem. Az okostelefonom valamiért elkezdett irritálni. Engem, aki az utóbbi két évben gyakorlatilag kütyüfüggő lett. Egy kicsit lazább is lettem, ami abban nyilvánult meg, hogy kezdett nem érdekelni, mit gondolnak rólam mások, vagy hogy hogyan áll a hajam és a sminkem. Csakis azt ettem, ami és amennyi jólesett. Ha rám is tört a szorongás, pontosan tudtam, hogy nem a hűtőhöz kell rohannom. Ezek a gondolatok olyan természetesen jöttek, mint amikor az ember úgy érzi, vakon, zsigerből is eltalál az otthonáig.
A következő alkalommal – ha a testem engedélyezi – megpróbálunk kapcsolatba lépni a gyermekkori énemmel. Felidézzük, hogy adott helyzetekben milyen sérülések érték, és átírjuk a rossz emlékeket. Bizakodva várom az újabb gyógyító kalandot.
