Október a nőmozgalmak hónapja

Svájc és a nők választása

A svájci nők választójogáról szóló első népszavazáson 1959-ben a résztvevők közel 67%-a, illetve a svájci kantonok (tagállamok) túlnyomó többsége elutasította a szavazati jog biztosítását. Ennek következtében Svájc az utolsó európai országok között volt, amely választójogot adott a nőknek. A változáshoz az vezetetett, hogy bár 1968-ban a Szövetségi Tanács elhatározta, hogy aláírja az Emberi Jogok Európai Egyezményét, de ezt a nők politikai jogaira vonatkozó rész elfogadása nélkül akarta megtenni. Ennek hatására a nőjogi egyesületek tömeges tiltakozásba kezdtek, és 1971-ben ismét népszavazásra bocsátották a nők választójogának kérdését.

100 év feminista küzdelem után, az 1971. február 7-én tartott szavazáson a résztvevők közel 66%-a már igennel voksolt a nők választójogi egyenlőségére. Ennek eredményeként a svájci alkotmány 74. cikkét úgy módosították, hogy az első bekezdés kimondja: minden szövetségi szavazás és választás során a svájci férfi és női állampolgárok azonos politikai jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek. Az 1971. október 31-én megtartott első szövetségi választáson, amelyen nők is részt vehettek, tíz nőt választottak be a Nemzeti Tanácsba (a parlament alsóháza), egyet pedig az Államtanácsba (a parlament felsőháza). Mivel azonban az említett cikk negyedik bekezdése a kantonok szuverenitását fenntartotta, az Appenzell Inner-Rhoden kantonban élő nők először csak 1991. április 28-án szavazhattak, addig kellett ugyanis várniuk, hogy a svájci szövetségi legfelsőbb bíróság kimondja, a kantoni választásokon a nők választásokból való kizárása sérti a svájci alkotmány egyenlőségi záradékát.

A 2019-es szövetségi választásokon minden eddiginél több nőt szavaztak meg a Nemzeti Tanácsba (42%) és az Államtanácsba (kb. 26%). Ebből is láthatjuk, hogy Svájc jó úton halad, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kantonokban a nők képviselete még mindig alacsony (átlagosan 30%). Ennek változását jelezheti, hogy a 2021. április 28-i választásokon először fordult elő, hogy egy kantonban (Neuchâtel) a választók olyan helyi parlamentet választottak, amelynek 58%-a nő. A svájci nők persze tovább küzdenek az egyenlő jogaikért: a közelmúltban például nők százezrei vonultak utcára egyenlő fizetést, a család és a munka jobb összeegyeztethetőségét valamint a munkahelyi szexuális zaklatás elleni védelmet követelve.

Izland

1975 előtt az izlandi nők hozzávetőleg 40%-kal kevesebb fizetést kaptak, mint a férfiak. Részben ez motiválta őket arra, hogy 1975. október 24-én megszervezzék a Kvennafrídagurinn-t (a női szabadnapot), amely a köztudatba az izlandi nők sztrájkjaként vonult be. Ezen a „hosszú pénteken” az ország női lakosainak legalább 90%-a nem ment el dolgozni, és nem végzett a háztartartáshoz, illetve gyermekgondozáshoz kapcsolódó munkát. Izland teljes lakossága akkoriban mindössze kevesebb mint 217 ezer fő volt, vagyis a becslések szerint 25 ezer nő gyűlt össze egy tüntetésen Reykjavík belvárosában.

A nagyobb tüntetések és a bojkott mellett ezen a napon találkozókat és demonstrációkat szerveztek a kisebb városokban. Mindezek következtében az 1975-ös évet az ENSZ a Nők Nemzetközi Évének nyilvánította. A hatékonyság mögött állt egyaránt az összefogás, illetve hogy a női jogvédők – köztük a Redstockings radikális feminista szervezet tagjai – egységesen álltak ki egy közös cél érdekében. A munkahelyük elhagyásával és a fizetetlen házimunka végzésének megtagadásával a nők felhívták a figyelmet a gazdasághoz és a társadalomhoz való jelentős hozzájárulásukra, ami korábban sem a láthatatlan munka megbecsültségében, sem a fizetett munka bérezésében nem mutatkozott meg. Annak érdekében, hogy az akció “radikális élét” tompítsák a szervezők és növeljék a részvételi hajlandóságot, az eseményt „szabadnapnak” nevezték, mert attól tartottak, hogy ha sztrájknak hívják, akkor a nőket kirúghatják az állásukból. Az akcióval átmenetileg sikerült megbénítani az izlandi gazdaságot, nyomást gyakoroltak a cégekre és a kormányra.

A következő napokban az újságok olyan férfiakról írtak, akiknek először kellett elmosogatniuk, vacsorát készíteniük és magukkal vinniük a gyermekeiket a munkahelyükre. A boltokban elfogytak az egyszerűen elkészíthető ételek. A sztrájk segített megváltoztatni a nemi szerepekkel kapcsolatos közfelfogást, amit jól tükröz, hogy 1976-ban a parlament elfogadta az egyenlő díjazást garantáló törvényt. Az izlandi nők azonban ezután sem hagytak fel a kollektív érdekérvényesítéssel, 1975 óta ötször sztrájkoltak jogaikért.

Fontos tudatosítanunk magunkban és másokban is, hogy a nemek közötti egyenlőség elérhető. Ennek az értékrendnek a mentén az Amnesty International Magyarország társadalmi, szervezeti és egyéni szinten is arra hívja fel a figyelmet, hogy mindannyian tehetünk lépéseket az egyenlőség felé.

Az Amnesty Magyarország Egy Lépéssel Közelebb kampányának célja, hogy a nemek szerinti béradatok átláthatóvá váljanak, és így közelebb kerüljünk a bérszakadék megszüntetéséhez. A Lépéselőny tréning a nemi alapú munkaerőpiaci hátrányos megkülönböztetés felszámolását a munkavállalók és munkáltatók ismereteinek bővítésével, tudatosságuk növelésével, illetve gyakorlati szintű megküzdési stratégiák átadásával segíti elő. Ha feliratkozol a Tudatos Lépés hírlevelünkre, havonta kétszer olvashatsz izgalmas írásokat a nők társadalmi helyzetéről és a nemi alapú hátrányok leküzdésének eszközeiről.

Szerző: Csernus Fanni

nemek közötti egyenlőség programmunkatárs

Amnesty International Magyarország