Nyári életképek
Lapkiadónk egyik meghatározó szerkesztője-újságírója volt Wanatka Gabriella, aki sajnálatosan korán hagyott itt minket. Nagyszerű kollégánk emlékére a Lions sajtódíjat alapított, idén egy igazán különleges lány, Horváth Nikoletta kapta meg a Wanatka Gabriella Lions-sajtópályázatának különdíját. Mi pedig felkértük Nikit, hogy inspiráló történeteivel benneteket is arra sarkalljon, hogy kicsit másképp nézzetek a saját életetekre!
A fagyisnál tömött sorokban állnak a jéghideg csábításért epekedő vásárlók. Van, aki halkan mormolja szíve, szája választottját (karamell, karamell, karamell), akad, aki mint egy monoton ráolvasást sistergi vágyálmát (puncs-pisztácia-puncs-pisztácia), de előfordul a sorban gyöngyöző homlokú, ideges vásárló is, aki retteg attól, hogy elfogy, az egyébként láthatóan minimum 10 liter csokifagylalt. Hiába, sohasem lehet tudni, hátha mindenki 10 gombócot akar.
Ezeket láttad már?
Beállok a sorba, mire egy épp az árakat hangosan méltató néni oldalba bök, hogy menjek hátrébb, ne tolakodjak. Nem láttam – fogadkozom, aztán majdnem nevetek, önnön butaságomon. A néni nem érti. Sebaj. Behúzott farokkal társulok Lili kullogásához. Pár perc múltán befut egy magabiztos hölgy, és fél gombócot kér. Felet. Először azt hiszem viccel, de kiderül, hogy nem. Ez is egy vevői igény, kérem szépen! Egy fiatal srác bepattanva a szűk helyiségbe gyakorlatilag palacsintává lapít. Nem gond, úgyis kívántam az édességet, majd magamba harapok. Fel sem ocsúdok a pillanatból, amikor türelmetlen siserehad támad balról. "Mi van má", "menjünk má".
Valószínűleg a kiszáradás szélén állhatnak, hogy ennyire sürgős. Pedig az eladók szorgosan osztogatják a gombócokat, nem sajnálva az adagokat, de négy kéz továbbra sem tizenkettő. A várakozási idő 3 perc. Rettenetes nem? Amikor éppen sorra kerülnék egy csaj szinte félrelökve kér, én pedig hagyom. Had menjen. Két perccel később már az utcán talpalok Lilivel, kezemben az értékes portékával, és mélázok. Türelmetlenség, ingerültség, tolakodás. Nemrég egy vásárban jártam, ahol szinte vérre menő küzdelem folyt egy kürtös kalácsért. A rétesesnél sem volt jobb a helyzet, sőt. A legdisznóbb világ a csülkös standnál fogadott minket, ahol a sörgőzzel pácolt férfiak középkori csatát vívtak, becsületük nem létező kardjaival a zsíros falatokért. A nézelődés leginkább egy közös verekedésre emlékeztetett. A szememet félig kinyomta egy váll, bár úgysem veszem hasznát a szervnek; a kezemet többször sajnos nem meg, hanem "elkérték". Én ugyan csak egyszer mentem neki véletlenül egy makrancos hölgynek, akkor is le lettem "állatozva".
Tudom, hogy fontos a süti, csoki, fagyi, lángos, csülök, és társaik. Megértem, sőt átérzem. De azért néha egy kis megtorpanás nem árt. Ráfeledkezni az élet csodájára, meg arra a döbbenetes felfedezésre, hogyha kedves türelemmel közeledünk embertársainkhoz, akkor nagyon hasonló rezgéseket kapunk vissza. Bár lehet a sör, meg a csülök csak pogózás közben élvezhető, én azért ettem már úgy pl. rétest, hogy nem követelt emberáldozatot. Egy próbát megér, nem?
