Nők határok nélkül: Élet egy hazugságlufiban, de mi lesz, ha kipukkad?

2021.július.6.

Ónodi Adél Berlinben élő magyar színésznő és transzaktivista. A glamour.hu-n futó Nők határok nélkül című rovatában a transznemű közösség életébe nyújt betekintést saját történeteken keresztül szakértők, aktivisták bevonásával, melyekkel a transznemű emberek elfogadását, a társadalom teljesértékű tagjaként való elismerését népszerűsíti, illetve hogy felhívja a figyelmet a transzközösséget érintő diszkriminációra, bántalmazásra és kirekesztésre. Fogadjátok szeretettel!

Mi történik velünk, ha nem egy Lila akác köz-szerű lufiban növünk fel? Gondolok itt a környékre és egy álomszerű családra. Egyáltalán létezik ilyen?

Én úgy nőttem fel, hogy az óvodában és iskolában is verbálisan és néha fizikailag is bántalmaztak. Megesett például, hogy az osztályfőnököm az egész osztály előtt lazán csak buzinak hívott (matektanár volt egyébként, valószínűleg azért is utált, mert diszkalkuliás voltam), de olyan is volt, hogy két srác a hátam mögött azt taglalta, hogyan ölne meg, majd rácsaptak a seggemre és elfutottak. Csupa ilyen finomság! Talán érthető, hogy miért nem ezek voltak a kedvenc helyeim. De amikor hazamentem, akkor sem volt nyugtom, mert a szüleim rossz házasságában kellett léteznem. Gyakorlatilag utálták egymást, és apám üldözésimániája sem segítette a helyzetet. Ha azt gondolta, hogy ellene vagyunk, nem félt minket lelki és fizikai terrorban tartani, sokszor volt halálfélelmem is. Annyira gyűlöltem az apámat, hogy amikor egyszer arra értem haza, hogy anyu a konyhában ül és azt mondja, apa karambolózott és a kocsi összetört, azt kérdeztem, hogy meghalt-e? Elítélhetsz, de inkább gondolj bele, hogy miért jutottam el idáig 9 (igen: kilenc) évesen.

Mi a trauma? Számomra például mindenképpen az volt, amikor azt mondogatták nap végén az óvodában, iskolában: “végre mehettek haza, vár a jó meleg családi fészek”. Otthon meg folyton azt hallgattam “végre, mész ide-oda és új barátokra lelsz, játszhatsz is velük, jó lesz az”.

De én pont az ellenkezőjét éltem meg. Ezért azt hittem, az a normális, ha hazudok, mert amit mondanak, az sem igaz. Így hát mindenhol, mindenkinek az ellenkezőjét mondtam a dolgok állásáról. A magatartásom kimagaslóan jó, 5-ös tanuló vagyok, a szüleim házassága tökéletes és anyu terhes. Én valahogy így próbáltam túlélni a lehetetlent, azt, hogy sehol sincs egy védőburkom. Na meg persze azzal, hogy szappanoperákat néztem és mérhetetlen sok csokit ettem. Emlékszem, ahogy hazaértem, mindig elfeküdtem a kanapén, ott hevert mellettem a sok csokoládé és mikor beleharaptam az elsőbe, az maga volt a mámor. A kedvenc sorozatom a Született feleségek volt, és miközben néztem, beleképzeltem magam a női karakterek helyzetébe. Csukott szemmel és a csoki mámorában ábrándoztam a tökéletes életemről, amiről azt gondoltam, egyszer megvalósul. De hogy élem túl addig?

A bántalmazások miatt egy jókora csomag volt rajtam és akkor még nem beszéltem a transzneműség batyujáról – amúgy azt gondolom, ez a kettő külön-külön is épp elég egy embernek, nem hogy egyben. Meglepődnél, milyen gyakran jár ez a két dolog kéz a kézben.

Gyerekkoromban azt vártam, mikor tűnnek el teljesen a csomagok, de felnőttként aztán rájöttem, hogy ezek sosem tűnnek el. Meg kell próbálnom együtt élni velük, különben a súlyuk agyonnyom. Külső segítség kellett, hogy rájöjjek, ezek mindig velem lesznek, még ha én nem is akarom. Vannak napok, amikor nehezebbek és valahogy az idő sem segít megszabadulni tőlük, sőt, egyre kristálytisztábban látom őket, viszont már kevésbé fáj. Egyre jobban merek beszélni róluk és kimondani az igazat. Nem azt, amit mások hallani akarnak, vagy amiről azt gondolom, hogy hallani akarják, hanem a nyers valóságot. Mondjuk, hogy mindig is lánynak éreztem magam, hogy sose szerettem a kis faluban élni – de tudtam, hogy nem beszélhetek a dolgaimról, mert abból még több bajom lehet. Mert a valóságban élni nem könnyű, de mégis van egy speciális életérzés, ami vele jár: olyan mintha kitöltenéd magadnak a bort, de nem iszol belőle és helyette teljesen józanon mész el táncolni, kierőszakolod magadból azt a jó kedvet, amit az alkohol által érnél el és a végén büszke vagy magadra, hogy így is sikerült.

Engem a tranzícióm erősített meg ebben, vagy mondhatnám azt is, hogy az egyszerűsítette le a dolgokat. Szóval a túlélő szerintem az, aki képes szembenézni minden nap a múltjával és a jelenével. Már tudom, hogy ez egy folyamat, az élet folyamata, ami a halálunkig velünk van. Kísér, és nem ereszt, sem a jó, sem a rossz velejárója. Viszont egy dolgot megtehetek: folyamatosan fejlődöm, mert így mindig más megvilágításba kerülnek ezek a visszatérő traumák és ezzel változom én is, meg az emlékezetem is a múltról.

Ez is érdekelhet

Pszichológia izgalmasan és közérthetően: különleges beszélgetés-sorozat indul a Várkert Bazárban

Pszichológia izgalmasan és közérthetően: különleges beszélgetés-sorozat indul a Várkert Bazárban

Divathírek

Meghan Markle szettjei egyre merészebbek New York-ban, mi pedig szóhoz sem jutunk tőle!

Meghan Markle szettjei egyre merészebbek New York-ban, mi pedig szóhoz sem jutunk tőle!

GLAMOUR Horoszkóp

Napi horoszkóp: Most megtudhatod, kik az igazi barátaid - szeptember 26.

Napi horoszkóp: Most megtudhatod, kik az igazi barátaid - szeptember 26.