Amikor a hallgatás már nem volt opció, a szerb diákok aktivistává váltak, és Szaharov-díj-jelölést kaptak érte
A szabadság nem adottság, hanem felelősség, amelyet minden nemzedéknek újra és újra meg kell védenie. Egy széttöredezett, válságokkal terhelt világban Európa előtt ma nemcsak stratégiai, hanem erkölcsi döntések is állnak. Az Európai Parlament 2025 végi ülésszaka világossá tette: a demokrácia jövője azon múlik, hajlandóak vagyunk-e megszólalni akkor is, amikor a hallgatás kényelmesebb lenne.
Ezeket láttad már?
A szabadság ritkán egyik napról a másikra vész el. Sokkal gyakrabban lassan kopik el, miközben megszokjuk a korlátozásokat, az elhallgatásokat és a félelmet. A Szaharov-díj története éppen ezért nem a múlté, hanem a jelenről szól: arról, kik azok, akik ma is hajlandók megfizetni az igazság árát.
A szabadság védelme egy széttöredezett világban
Ahogy 2025 végéhez közeledünk, Európa egyszerre néz szembe geopolitikai feszültségekkel, megújult külső fenyegetésekkel és belső demokratikus kihívásokkal. Az Európai Parlament decemberi plenáris ülése – amely a gondolatszabadságért járó Szaharov-díjra, az energiabiztonságra, a védelmi felkészültségre és a meglévő szabályok egyszerűsítésére összpontosított – világosan jelezte, hogy ezekre a kihívásokra nem lehet pusztán technikai válaszokat adni. A megoldások az Európai Unió alapját képező értékekből fakadnak: a szabadságból, a jogállamiságból és az emberi méltóság tiszteletéből.
A Európai Parlament elnöke, Roberta Metsola a díjazottak képviselőivel együtt hangsúlyozta: Európa erkölcsi iránytűje nem akkor működik, amikor minden magától értetődő, hanem akkor, amikor dönteni kell kockázat és kényelem között.
A szabadság ugyanis csak akkor marad fenn, ha aktívan védik.
A szabadság ritkán tűnik el egyik napról a másikra. Gyakrabban csendben erodálódik. Egy újságírót elhallgattatnak, egy bíróságot politizálnak, vagy egy igazságot egyszerűen kellemetlenné tesznek. Strasbourgban, az Európai Parlament decemberi Szaharov-díjátadó ünnepsége lehetőséget adott arra, hogy megálljunk, és szembenézzünk ezzel a folyamattal. Arra emlékeztetett, hogy az emberi jogokat soha nem szabad magától értetődőnek venni, és hogy a szabadságért folytatott küzdelem mindig elkötelezettséget és bátorságot igényel.
A Parlament azzal, hogy tisztelgett a bebörtönzött újságírók, Andrzej Poczobut és Mzia Amaglobeli előtt, egy kellemetlenül ismerős valóságra világított rá: arra, hogy az igazság kimondása ma is kockázatos cselekedet lehet Európa közvetlen szomszédságában. Metsola szavai egyszerre voltak figyelmeztetések és ígéretek:
Az igazság kimondása a hatalomnak soha nem lehet bűncselekmény.
„A nők újítók, okosak, erősek és sok mindenre képesek" - 2026-ra még több nő kap helyet a vezetőségekben
Amikor a hallgatás már nem opció
A Szaharov-díj minden évben ugyanarra a kérdésre keresi a választ: ki az, aki akkor is kimondja az igazat, amikor ezért túl nagy árat kell fizetni? Az Európai Parlament gondolatszabadság-díja nem a látványos gesztusokat jutalmazza, hanem azokat a döntéseket, amelyek mögött nincs visszaút. Amikor a megszólalás már nem stratégia, hanem erkölcsi kényszer.
Ez az a pont, ahol a bátorság elveszíti romantikus jelentését, és nagyon is konkréttá válik. Állások, szabadság, biztonság, néha az élet kerül mérlegre. A Szaharov-díj története ezért nem diadalmenetekből áll, hanem olyan sorsokból, amelyekben a szabadság ára mindig személyes.
A díjat hivatalos nevén Sakharov Prize for Freedom of Thought néven 1988-ban alapította az Európai Parlament. Nevét Andrej Szaharov szovjet fizikus és emberi jogi aktivista után kapta, aki a hidegháború idején vált a hatalommal szembeni morális ellenállás jelképévé. Szaharov életműve egyszerre szólt tudományról, lelkiismeretről és politikai felelősségről.
A Szaharov-díj az Európai Parlament egyik legfontosabb emberi jogi elismerése. Olyan egyéneket és közösségeket tüntetnek ki vele, akik kiemelkedő módon járultak hozzá az emberi jogok, a demokrácia, a jogállamiság és a gondolatszabadság védelméhez. A díj nem csupán erkölcsi gesztus: politikai üzenet is, amely nyilvánosságot, védelmet és nemzetközi figyelmet ad azoknak, akik gyakran elszigetelten, ellenséges környezetben küzdenek.
A nők szabadságától a modern önmegvalósításig, Virginia Woolf üzenete ma erősebben szól mint valaha
Újságírásért börtönbüntetés
2025-ben a Szaharov-díjat két bebörtönzött újságírónak ítélték oda. Andrzej Poczobut lengyel–belarusz újságíró évek óta következetesen számolt be a fehérorosz rezsim jogsértéseiről, a kisebbségek helyzetéről és az állami elnyomás működéséről. Nyíltan és rendszeresen bírálta Aljakszandr Lukasenka rendszerét, ezért munkájáért többször letartóztatták. 2021 márciusa óta tartják fogva Fehéroroszországban, és jelenleg is nyolcéves börtönbüntetését tölti egy büntetőtáborban.
Az Európai Parlament döntése az ő esetében nemcsak az újságírói teljesítményt, hanem azt a személyes következetességet ismeri el, amely nem hajlandó elfogadni a hallgatás biztonságát.
Poczobut története emlékeztet arra, hogy az újságírás nem pusztán szakma, hanem közszolgálat is, amelynek ára néha szabadságvesztés.
A másik díjazott, Mzia Amaglobeli grúz újságíró és független médiumalapító szintén a sajtószabadság és a demokratikus elszámoltathatóság mellett kötelezte el magát. 2025 januárjában tartóztatták le, majd augusztusban két év börtönbüntetésre ítélték. Emberi jogi szervezetek szerint az ellene felhozott vádak egyértelműen a másként gondolkodók elfojtását szolgálták. Amaglobeli Grúzia első női újságírója, akit politikai fogolyként tartottak fogva az ország 1991-es függetlensége óta.
A két eset együtt világos üzenetet hordoz: Európában ma is vannak olyan helyek, ahol az igazság kimondása szabadságvesztéssel jár. A Szaharov-díj ezekre a történetekre irányítja a reflektorfényt, és emlékeztet arra, hogy a demokrácia törékeny, ha nem védik aktívan.
A fizikai seb idővel begyógyul, de a verbális bántalmazás okozta lelki trauma csendben tönkretesz
A döntőben a szerb diákok mint kollektív hang
A Szaharov-díj 2025-ös döntősei között azonban nemcsak egyéni sorsok szerepeltek. A shortlistre felkerültek a palesztin újságírók mellett a szerb diákok is, akik az elmúlt időszak egyik legnagyobb, fiatalok által vezetett tiltakozó mozgalmát indították el Szerbiában. Bár a végső díjat nem ők kapták meg, a jelölés önmagában is jelentős elismerés:annak a felismerése, hogy a demokrácia védelme nem kizárólag intézmények és politikai szereplők feladata.
A szerb diákmozgalom sajátossága, hogy nem egyetlen vezető vagy szervezet köré épül. Decentralizált módon működik, egyetemi közösségek, hallgatói plénumok és ideiglenes csoportok hálózataként. A döntések alulról születnek, a részvétel fontosabb, mint a reprezentáció. Éppen ezért a jelenlévő diákok nem a teljes mozgalmat képviselik, hanem saját magukat és egyetemi közegüket, miközben mégis egy szélesebb társadalmi folyamat részei. A shortlistre kerülés azt jelzi, hogy Európában egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a fiatal kezdeményezések, amelyek békés eszközökkel, kitartóan és nyilvánosan követelnek elszámoltathatóságot, jogállamiságot és demokratikus jövőt.
Több szerb diák is megszólalt az Európai Parlamentben rendezett sajtótájékoztatón. Dimitrije Dimić joghallgató az egyetemét képviselve elmondta, hogy szeret tüntetésekre járni az ott érezhető energia és az emberek miatt.
Amikor ott vagyok, elhiszem, hogy Szerbia meg tudja csinálni: lehetünk egy normális ország, győzhet az igazság.
Ljiljana Borović ügyvéd, aki a diákokat képviseli, elmondta, hogy húszéves pályafutása alatt nem látott ilyen mértékű emberi jogsértést és agressziót. Megfogalmazása szerint a rendőrség tulajdonképpen a nyílt utcáról rabolta el a diákokat: indoklás nélkül vitték el őket, és nem engedték, hogy a családjukkal és az ügyvédeikkel kapcsolatba lépjenek.
Dimitrije arról is beszélt, hogy fél attól, megölik, ugyanakkor határozottan kijelentette, nem hagyja, hogy ez a félelem befolyásolja a döntéseit.
A szüleim nagyon támogatóak. Mindketten jogászok: anyukám jogi doktor, édesapám bíró. Arra neveltek, hogy mindig álljak ki az alkotmány és az igazság mellett.
Arra a kérdésre, hogy a verésekkel és könnygázzal kísért tüntetések nehézségei közt melyik pillanat volt mégis a legfelemelőbb, Dimitrije nem habozott. Azt a pillanatot idézte fel, amikor hangosbeszélők nélkül (mert olyanjuk nem volt), kiabálva kérték a tömeget, hogy csendesedjen el. És egyszer csak minden elnémult. Ott állt az utcán a hatalmas tömeg, és egy pisszenést sem lehetett hallani. Ebben a dermedt csendben érezte meg először igazán, mekkora ereje van az összefogásnak.
