Igaz történet: ez volt életem első, és egyben legkeményebb szerelmi leckéje

2022.szeptember.2.

Ha egynél több párkapcsolatod volt már, akkor pontosan tudod, hogy a szerelem bizony néha elmúlik. Nem kell azonban, hogy a helyét a kétségbeesés és a keserűség vegye át. Ha letelt a gyászidőszak, talán arra is jut időd, hogy felmérd, mit tanultál a kudarcból. Mert abból sokszor többet lehet, mint a sikerekből. Olvasóink mesélnek.

A szerelem elmúlása, a csalódás valakiben mindig felér egy kisebb vagy nagyobb tragédiával. Egy egészséges és érett személyiség azonban helyre tudja tenni a dolgokat magában egy sikertelen kapcsolat után is, és még a legnehezebb helyzetekből is profitálhat: ha másképp nem, hát úgy, hogy legközelebb nem követi el ugyanazt a hibát.

Az azonos világnézet számít a legtöbbet

Ez egy elég klasszikus szerelmi történet, és így utólag már abszolút kellemes emlék, főleg, hogy sok mindenre megtanított. Egyetemista voltam, húszéves. Egy választható tanegység keretében vitatechnikákat kellett gyakorolnunk. (Mint az amerikai diákok, akiknek pro és kontra kell érvelniük egy-egy üggyel kapcsolatban). A környezetvédelem fontosságáról érveltem egy szenvedélyes hangú beszédben. Mindenki megtapsolt a teremben, kivéve Tomit, aki nem hogy nem díjazta a beszédemet, de egy ugyancsak szenvedélyes kontra beszédet is leadott. Utána még négyszemközt is beszélgettünk, és iszonyúan összevesztünk. Ezután nem beszéltünk fél évig, de a heves viták óhatatlanul teremtettek egy érezhető feszültséget kettőnk között, ami hamar átcsapott vonzalomba. Egy iskolai rendezvényen jöttünk össze, és hatalmas szerelem kerekedett a dologból. Egy év után össze is költöztünk. A gondok ekkor kezdődtek, és csak élesedtek azzal, hogy elkezdtünk dolgozni. Én szelektíven gyűjtöttem a szemetet, ő ezt haszontalannak tartotta, szerinte a szegényeket nem közvetlenül, adományokkal kell segíteni, hanem munkahelyteremtéssel, és az is meggyőződése volt, hogy a hajléktalanok csak italra költik a pénzt, ezért sosem adott nekik, míg én rendszeresen segítettem őket. Egyre mélyült köztünk a szakadék, hiába szerettük egymást. Egyik nap egy hipotetikus vitába keveredtünk arról, hogy a hagyományos vagy a gyerekek érdekeit is szem előtt tartó Waldorf oktatás a jó-e. Persze szerinte a szigor a helyes út, és kijelentette, hogy sosem engedné, hogy a gyerekei ilyen hippi intézményekbe járjanak. Évekre voltunk még a gyerekvállalástól, mégis szíven ütöttek a szavai. Ráébredtem, hogy hosszú távon nem működnénk, mert gyökeresen eltérő a világnézetünk. Néhány hónap múlva szakítottunk, és örökre megtanultam a leckét: az azonos világnézet annyit számít, mint a fizikai vonzalom, és egyértelműen megmutatja, van-e jövője a kapcsolatnak. Enikő (27)

Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az nem is igaz

Egy nehéz szakításon voltam túl éppen, mellyel egy öt éves kapcsolat ért véget, ráadásul úgy, hogy egy kicsit csalódtam a másikban. Ráadásul közeledtem a harminchoz is, így kissé pánikoltam is, hogy mi lesz, ha már örökre egyedül maradok. Csak fél év telt el a szakítás óta, és én már gőzerővel pasiztam. Összefoglalva: nagyon sebezhető és kétségbeesett voltam. Tökéletes célpont egy ragadozónak. Egy házibuliban találkoztunk. Drága öltönyt viselt, és vagy tíz évvel idősebbnek tűnt nálam, hiába jegyzetem meg magamnak, hogy milyen helyes, nem igazán gondoltam, hogy egy súlycsoport lennénk, ezért nem is foglalkoztam vele. Ő jött oda, mielőtt hazaindult. Csak annyit mondott: „te vagy a legérdekesebb lány ebben az egész buliban, de az is lehet, hogy az egész városban, örülök annak is, hogy nézhettelek. Ha bármi esélyem van, boldog lennék, ha megkeresnél".

Ezt követően odaadta a névjegykártyáját, és eltűnt. Úgy éreztem magam, mintha villám csapott volna belém. Napokig csak rá gondoltam, próbáltam kideríteni, ki lehet, de senki nem ismerte a buliban, akit én ismertem. Egy hét múlva fölhívtam. Az első randinkon levitt a Balatonra, és órákon keresztül ölelkeztünk a holdfényben. Már hajnal volt, mire hazavitt, és aztán megkért, hogy a kanapémon aludhasson, csak azért, hogy ébredés után lássa az arcomat. Emlékszem, fölkeltem reggel, és amikor megláttam, azt gondoltam, hogy sínen van az életem, hogy nálam boldogabb már soha senki nem lehet ezen a földön. A mese pedig folytatódott. Drága ajándékokkal, utazásokkal, házassági ígérettel. Mindehhez a csodához képest olyan bagatellnek tűnt, hogy egy idő után már szinte mindig ő mondta meg, mit vegyek fel és hogyan hordjam a hajam, hogy nem volt hajlandó óvszert használni, ezért nekem kellett gyógyszert szednem, pedig nem igazán szerettem volna, hogy nem volt kíváncsi a barátaimra, és egy idő után a családomra sem. Az sem zavart, hogy neki nincsenek közeli barátai, és meggyőződése, hogy a szakmájában ő a legtehetségesebb, és mindenki más egy idióta. Minden apróságon átsiklottam, hiszen ott volt mellette az, hogy izgalmas, sikeres, helyes és rajong értem. Aztán amikor megkértem, hogy egyszer tegyen kivételt, és a szülinapomat ünnepeljük a barátaimmal, csőbe húzott. Megígérte, hogy ott lesz, és az utolsó pillanatban egy mondva csinált indokkal lemondta. Hisztériás rohamot kaptam, és azzal vádoltam, hogy direkt csinálta. Egy pofon józanított ki. Örökre. Attól a pillanattól kezdve, hogy kezet emelt rám, elmúlt a varázsa, és megláttam az igazi arcát. A csak magával törődő, narcisztikus manipulátort. A kapcsolatunk csak másfél évig tartott, de egy életre megtanított arra, hogy sohasem szabad fejest ugrani egy kapcsolatba, mert nagyon veszélyes, ha előbb szeretünk bele valakibe, mint hogy igazán ismernénk őt. Orsi (34)

„Sokszor már az is nehezemre esett, hogy hozzábújjak a kanapén, pedig szerettem őt”

Ha valaki maradni akar, akkor marad

Huszonkét évesen találkoztam - akkori hitem szerint - életem szerelmével. Az egyetem befejeztével ő azonnal kapott egy szuper állást pénzügyi elemzőként, nekem pedig volt egy örökölt lakásom, így össze is költöztünk. Csodálatos, boldog időszak volt. Aztán eltelt egy év, és végre rám is mosolygott a szerencse állásügyben is. Otthagyhattam rémes munkahelyemet, és egy egyszerű és megismételhetetlen ajánlatot kaptam. Olyasmit, ami az én szakmámban ritka, ráadásul a fizetés is nagyon jó volt. Repestem a boldogságtól. Két hónapom volt a kezdésig, ami alatt elhatároztuk, hogy végigmegyünk az El Caminón a szerelmemmel. Hatalmas élmény volt mindkettőnknek, de őt örökre megváltoztatta. Szinte egyik napról a másikra kitalálta, hogy neki Afrikában kell önkénteskednie, vagy Dél-Amerikában túráznia, netán Észak-Amerikát körbejárni stoppal. Bármit, csak kiszakadni innen, elmenni, belevágni valami izgalmas kalandba. Én viszont nem akartam menni. Tudtam, hogyha a bizonytalanért feladom a biztos állásomat, akkor talán soha nem lesz még egyszer ilyen szerencsém. Azt sem értettem, miért ne lehetne innen utazni, itt boldognak lenni. Annyit kértem tőle, hogy legalább egy évet várjon, de ő szinte azonnal menni akart. Rettenetes volt végül emiatt szakítani, hetekig tartott és mindketten rengeteget sírtunk, de a legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy én utána évekig azt gondoltam, én vagyok a hibás, én hagytam cserben, nekem volt fontosabb a munkám annál, mint hogy a szerelmemmel menjek. Évekig azt gondoltam, ő volt az igazi, és én hagytam elmenni. Aztán találkoztam egy férfival, aki ma már a férjem, és egy új szerelemben végre megértettem, hogy az igazi az végül mindig az, aki veled marad, és végül ki tudtam mondani, hogy nem én hagytam el az első szerelmemet, hanem ő hagyott el engem. Megtanultam, hogy nem lehet azért bűntudatom, mert nem vetem alá magamat teljes mértékben a másik akaratának, ahogyan azt is, hogy nem az a szerelem, amikor vakon követem a másikat bárhová, akkor is, ha az én életem emiatt összeomlik. Kata (31)

Ez is érdekelhet

A titkos hozzávaló, amitől klasszisokkal finomabb lesz a bejgli

A titkos hozzávaló, amitől klasszisokkal finomabb lesz a bejgli

Tedd & Ne tedd

Katalin hercegné újrahasznosított kabátban kezdi új életét

Katalin hercegné újrahasznosított kabátban kezdi új életét

Monitor

Marilyn Monroe ritkán látott utolsó fotói

Marilyn Monroe ritkán látott utolsó fotói