Vajon minden eldől gyerekkorban? Erről a kérdésről rengeteg vita van mind a hétköznapokban, mind pedig a pszichológiában. Vannak, akik szerint a korai tapasztalataink egész életünkre rányomják a bélyegüket, míg mások azt mondják, felülírhatók a rossz minták. Az tény, hogy mindenki számára fontos periódus ez, hisz szüleink, nevelőink ekkor mutatják meg nekünk a világot. Az ő szemüvegükkel.
Ezeket láttad már?
A téma legfontosabb kérdése az emberi kapcsolatainkra vonatkozik, arra, hogyan is kötődünk a másikhoz. Az 1950-es években kezdett a kutatók figyelme az otthonban nevelkedő gyermekekre terelődni, és ennek kapcsán arra, van-e különbség az ő társas kapcsolataikban azokhoz képest, akik családban nőnek fel. Az eredmények azt mutatták, hogy akik gyerekkorban nem tudnak biztos, biztonságos kapcsolatot kialakítani, azoknak ez felnőttként sem fog menni.
Ennek kapcsán aztán az 1970-es évek végén kidolgoztak egy eljárást, mellyel jól megfigyelhető, hogy az egyéves gyermekeknek milyen a kötődésük az anyjukhoz. Ekkor három kategóriába sorolták a gyerekeket, melyet közel húsz évvel később megtoldottak plusz egy kategóriával. A feladat során azt figyelik meg, hogy a szobában egyedül hagyott gyerek hogy reagál az anya visszatérésére, illetve egy idegen megjelenésére.
Ha a pici "biztosan kötődő", akkor azonnal keresi a kapcsolatot az anyukával, és az esetek nagy részében nyugtalanná válik, sír, ha a mamája otthagyja, és ilyenkor egy idegen sem tudja megvigasztalni.
Ha "elkerülő" a lurkó, akkor szinte fel sem tűnik neki, hogy az anya ott van-e vagy sem, illetve, ha bármi miatt frusztrálttá válna, egy külső személy ugyanúgy meg tudja nyugtatni.
Ha "ambivalens", menne is, maradna is. Amikor az anya megjelenik, általában keresi vele a kapcsolatot, de ezzel egyidőben agresszíven is viselkedik vele.
Az újabb, negyedik kategória a "zavartak", akiknek a viselkedése nagyon ellentmondásos vagy teljesen érzelem nélküli.
A szakemberek azt mondják, a biztosan kötődő gyermekeknek van a legnagyobb esélye a sikeres életre, hisz az ő fejükben az egész világ biztonságos, jó hely, ahol számítani lehet mások segítségére. Utókövetéses vizsgálatok is azt bizonyítják, hogy ők hamarabb kérnek segítséget, ha elakadnak, és ezt általában meg is kapják. Sikertelenség esetén újra próbálkoznak, ahelyett, hogy letennék a lantot. Társaikban is jobban megbíznak, és önértékelésük is egészségesebb.
Nem mondhatjuk azonban, hogy csak ez a jó kötődés, hisz az adott szituációban mindegyik reakció megfelelő. Gondoljunk csak bele, ha egy bántalmazó szülő gyermeke mindig keresné a kapcsolatot a gondozójával, sokkal több sérülés érné őt.
Azonban ha a felnőttkort vesszük figyelembe, illetve a párkapcsolatainkat, akkor bizony rádöbbenhetünk, hogy néha jól jönne, ha jobban bíznánk a másikban, vagy mások is így tennének velünk. Sok a kutatás arra nézve is, hogy milyen párkapcsolatok születhetnek a fenti minták alapján, hisz a kiegyensúlyozott "biztonságos" nem fogja elviselni hosszú távon az ambivalens kiszámíthatatlanságát, de két "elkerülő" sem tudja megtalálni a közös pontot.
Szerencsére a minta módosítható, az viszont egyéni, hogy miként. Lehet későbbi tapasztalat által, illetve ebben is segíthet terapeuta. A legfontosabb az első lépés, hogy felismerjük, ha változásra lenne szükségünk. Ennek legegyszerűbb módja pedig, ha egy kicsit jobban belenézünk a jelenlegi (és esetleg a régi) kapcsolatainkba.
