Tippek azoknak, akik kamasz gyerekeikkel már nem találják a közös hangot

S.Tóth Márta

Ezerszer elmondom naponta gondolatban a fejemben, a lelkemben, hogy Istenem, de hálás is vagyok, mert nekem adatott a Fiam. Örülök minden percben annak, hogy ő van, hogy ilyen, amilyen, és hogy a nehéz pillanatokban ott van mindig jó barátként, megértő gyermekként vagy éppen kritikus felnőttként. A szavak nem elegek ahhoz, hogy egy szülő leírja mit és hogyan érez vagy gondol, mennyire örül a gyermekének.

A világ legboldogabb édesanyja vagyok! A szívem minden nap a világra köszön: az élet néha nehéz, de mindig szép.

Hogy ne lehetne szép, amikor adott a lehetőség, hogy a gyermekeinknek megmutassuk, mennyire fontosak ők nekünk, hogy ott vagyunk, amikor szükségét érzik, hogy számíthatnak ránk feltétel nélkül, hogy bármit elmondhatnak, mi nem ítélkezünk. Ott a lehetőség, hogy akár jó barátként megosszák velünk a véleményüket, kritizálhatnak akár, ott a lehetőség, hogy örömöket és bánatokat osszunk meg, mindig tudván, számíthatunk egymásra.

Az élet szép, mert a szeretetről szól, adni és kapni, megosztani azt. Nincs más ehhez fogható érzés. Hogy hol kezdődik? A születésnél: a miénknél, a gyermekeinknél.

Hogy ők tudják- e mekkora öröm a jelenlétük az életünkben, mekkora töltődést ad és mennyi erőt a mindennapokhoz? Lehet hogy igen, lehet hogy nem. Úgy gondolom, ez most nem fontos kérdés, bár persze felmerül bennünk és a kétségek olykor abszolút helyénvalóak.

Jó gyakorlatot ajánlok azok számára, akik kamasz gyerekeikkel már nem találják a hangot, vagy úgy érzik, csak konfliktusokból áll a kamaszkori időszak és az anyai örömök már csak múltbéli emlékek.

Azt hogy nehéz vagy könnyű-e a gyakorlat, döntsétek el ti. Javaslom:

· írjatok levelet gyermekeiteknek, ha már szóban oly nehéz szót érteni velük, írjátok meg, miért oly fontosak ők, mit jelent a megérkezésük és a jelenlétük az életetekben. Megírhatjátok a végén a panaszokat a megoldások kíséretében. Mielőtt azért továbbítanátok a levelet, erősítsétek meg magatokban azt, hogy a valóság amit megéltek, az csak a saját személyes valóságotok, amely eltérhet a gyermekük által látott és megélt realitástól,

· engedjétek meg Nekik, hogy kijelöljék a határaikat (kopogjunk mielőtt belépünk a szobájába, ne faggassuk, kivel beszél telefonon, ne kíváncsiskodjunk). Tudjuk meg, mik az ő határaik és tartsuk be azokat. Kérjük, hogy ez legyen kölcsönös,

· avassátok be őket, ha ezt ők is kívánják, meséljetek magatokról, a kihívásokról és sikerekről vigyázva arra, hogy ne legyen megterhelő a gyermeknek,

· adjunk saját teret, saját időt Nekik és kérjük ki mi is a magunkét,

· ne erőltessük a közös programokat, inkább tudjuk meg, mit csinálna szívesen. Várjuk meg, amíg ő szól, hogy szeretne velünk együtt időt tölteni,

· írjunk naplót, amelyet egy nap átadhatunk neki ajándékként és minden este jegyzeteljük az aznapi hozzájuk fűződő élményeinket és ha valami sikertelenség merül fel, keretezzük át azon elgondolkodva, hogy mi lehet a gyermek valósága, idézzük fel, mit mondott és adjunk egy másik értelmezést is az elhangzottaknak,

· írjunk receptes könyvet, ha kislányunk van és azt adjuk át neki, vagy mutassuk meg, hogy ez neki készül. Kérdezzük meg, részt venne-e ebben a feladatban. Az elutasítást meg kell tanulni, elfogadni.

Készüljetek fel a másik valóságából és tanuljátok meg elfogadni előre a „másképpen látom” véleményt, magatartást.

Könnyű avagy nehéz ez a gyakorlat? Döntsétek el a végén és osszák meg velem.

Szerző: S. Tóth Márta life&business és egészségügyi coach, NLP tréner