Amikor egy nő 25. életévén is túl van, vészesen közeleg az a nap, amikor gyerekkori barátnője, ovis csoporttársa, gimis padtársa, vagy akár vele egyidős unokatestvére bejelenti, hogy bizony ő megtalálta élete szerelmét, és férjhez is megy hozzá.
Ezeket láttad már?
Ilyenkor általában két nagyon erős érzés tölt el bennünket és vetekszik egymással, hogy melyik kerítsen hatalmába minket: repdesünk az örömtől, alig várjuk, hogy büszkén emelgessük menyasszonyi fátylát az oltár felé, illetve fájdalmas gyomoridegünk lesz – mindennek vége, mi sosem fogjuk megtalálni az igazit és már a legjobb barátnőnket is elvesztettük magunk mellől. És akkor van még egy harmadik, a józanész: hova sietünk?
Mi vagyunk a Szex és New York-generáció, ha úgy vesszük. Mi már abban a szellemben nőttünk fel, hogy 30 alatt szinte senki sem házasodik, főleg nem vállal gyereket. Karriert építünk, folyamatosan képezzük magunkat és igen, bevalljuk, egyre több férfit hagyunk magunk mögött.
De vajon, jó ez nekünk? Nagyanyáink, ennyi idősen már 1-2 gyerek megszülésén túl voltak, boldogan mostak-főztek férjükre és köszönték szépen, nekik nem kellett hírnév, karrier. És az a legmeglepőbb, hogy többségük tényleg azóta is nagyapáinkkal él boldogan, nyugalomban. Az ő gyerekeik már gyakran elválnak, semmire sincs idejük, főleg nem gyermekeikre - ránk.
Mi pedig rohanunk. Keresünk. Nem találunk. Többet akarunk. Nyughatatlanok vagyunk. Az a bizonyos kettős érzés ismét felbukkan: jó lenne megállapodni, boldognak lenni, de kinek van szüksége másra ahhoz, hogy teljesnek érezzük magunkat? Anyánk is megállt a két lábán, mi pedig ezerszer többet láttunk már csupán ennyi idősen.
És akkor elmegyünk a legjobb barátnőnk esküvőjére, látjuk, hogy tündöklik a boldogságtól és azt súgja könnyekkel áztatott arcunkba: "Én vagyok a legszerencsésebb. Tudom, hogy azt hiszed, nem állsz erre készen. De mindenki arra született, hogy párban éljen".
