Anya, neked valami baj van a cicijeiddel?

Mivel számtalanszor láttam már őt a tesiöltözőben, tudtam jól, mit takar a pólója: szép dekoltázsa van, de melltartó nélkül a keblei a hasára simulnak. Hasonlóak voltak, mint az egyik tanárnőnknek, akit folyton a megereszkedett idomai miatt gúnyoltunk. Ahányszor ránéztem az öltözőben, mindig elkaptam a tekintetem, mert sajnáltam, amiért nem olyan a teste, mint amilyennek hittem, hogy lennünk kéne a magazinok alapján. Nem is csoda, hogy ezek után félve mutatta meg a testét a szerelmének, hisz nem csak azzal kellett megküzdenie, hogy nem olyan, amilyen a modelleké, hanem valószínűleg még a barátnői arcáról is azt olvasta le: nem szép.

A történet hamar szerencsés fordulatot vett: a lány szerelme olyan lelkesen dicsérte és imádta a kebleit, hogy a barátnőm hamar erős, egészséges önbizalomra tett szert. Igazi példaképpé vált ezen a téren: tanulni lehetne tőle, hogyan hordjuk büszkén a mai szépségideáltól eltérő melleket!

Évekkel később tudatosult bennem az, hogy valójában sajnáltam azokat a nőket, akiknek nem tökéletes a testük. Nem lesajnáltam, hanem túlsajnáltam: mintha borzasztó nehéz életük lenne így. Mivel minden médium azt üzente, csak a jó testű, feszes keblű nők sikeresek (hisz csak ilyet látni a hollywoodi filmeken), tudat alatt valószínűleg azt gondoltam, így esélyük sincs a boldogságra.

Milyen sokan vagyunk mi nők, akik azért feszengünk, mert attól félünk, akinek nem olyanok az idomai, mint a felnőtt filmes hölgyeknek, azok már nem is kívánatosak! Pedig egy minőségi kapcsolódásban nem a mellek formája az, ami számít – sokkal inkább a kisugárzás, a személyiség, a vonzerő.

Ahogy minden nő más, úgy a testük is egyedi. A filmek és magazinok alapján könnyű azt hinni, hogy mindenkinek hibátlanul kerek almák feszülnek a ruha alatt – csak mi vagyunk mások, csak „mi nem felelünk meg”. Akkor régen én is azt hittem, hogy a barátnőm igazán szerencsétlenül járt a testalkatával, hisz senki mást nem ismertem ilyen idomokkal, csupán őt és néhány idősebb hölgyet.

Egy anyuka mesélte egyszer, hogy a kisfia megkérdezte tőle:

Anya, neked valami baj van a cicijeiddel?

Nem értette, miért mások, mint amiket a fehérneműket hirdető plakátokon lát.

„Nem, drágám, semmi baj.” – válaszolnám most, ha tőlem kérdezné a kisfiú. – „Tudod, a nők teste mind különböző, mind máshogy szép. Sajnos ezeken a képeken csak egyféle testet láthatunk, de a valóságban megannyi különleges és szépséges forma létezik.”

Bárcsak már fiatal lányként megtanítottak volna arra, hogy minden test máshogy szép, másért kívánatos! Van, amit a feszességéért, van, amit a puhaságáért imádunk. Szép az alma, a körte, a testre simuló, a háromszög alakú, a felemás és a műtött is. Még az is, ami operáció miatt már nem szimmetrikus.

A valóságban szinte senkinek sincs olyan cicije, mint a magazinokban. Egyszerűen nem ilyen a nők többsége. Csak körül kell nézni egy naturista strandon, és máris világossá válik: az az ideál valójában csupán annyira gyakori, mint a fehér holló. Épp olyan butaság a kerek almákat eszményíteni, mintha tegyük fel, holnaptól azt mondanánk, csak a kék hajú hölgyek szépek.

Bárcsak egy csettintésre divatba jönne az összes forma, és nem kéne azt éreznie a nőknek, hogy szégyenkezve kell takargatniuk magukat, mert „nem elég szépek”! De. Azok.

A tabudöntögető PoliLili írásaival mostantól nem csak az Ébredő Szexualitás Blogon és YouTube csatornán találkozhatsz, hanem mostantól itt, a Glamourban is!

PoliLili, Ébredő Szexualitás