˝Egyik pillanatról változott minden, egy tartalommal és élettel teli töltött tér most sivár, pangó semmivé változott velem a közepén˝

2016.április.6.

Előfordul, hogy életünk fonala nem úgy gömbölyödik előttünk, mint ahogyan mi azt elképzeltük. Előfordul, hogy mikor – látszólag - a legjobban mennek dolgaink, hirtelen beüt a krach. Előfordul, hogy úgy csapódik be előttünk az a bizonyos ajtó, hogy nem győz visszhangozni tőle a ház.

Ilyenkor alapvetően két lehetőségünk van. Kétségbeeshetünk, elvonulhatunk az üres sarokba sírni, szidni az életet, sajnálni magunkat átkozván az egész Univerzumot, amiért minket tett a világ legszerencsétlenebb sorsú emberévé, vagy miután ezt megtettük, dönthetünk úgy, hogy felállunk, leporoljuk magunkat és elindulunk új ajtók után nézni.

Én végül az utóbbit választottam. Megosztom most veled segítségül, hogy érezd nem vagy egyedül. Hogy tudd, mindig van megoldás, mindig van másik nézőpont, melyből vizsgálhatod a körülményeket. Tudom, hogy ez nem könnyű, de hidd el, életed végéig, sőt még azután is hálás leszel magadnak érte.

A rúd volt az életem. Ő volt a munkám, a hobbim, a szenvedélyem, a szerelmem. Ő volt a kreativitásom, a csatornám az embereknek való segítésben, a társaságom, a barátaim, sőt, mondhatom, hogy szinte az otthonom is.

Neki köszönhetem a férjem, és a választott családom is.

Hirtelen köszöntött be az életembe, és pillanatok alatt elrabolta a szívem. Az, hogy most ezeket a sorokat írom nektek is neki köszönhető, és annak, hogy Maróy Krisztina nyomon követte rudas karrierem az Instagramomon és megkeresett azzal a szándékkal, hogy szeretne velem egy interjút a Glamourba. Találkoztunk, beszélgettünk, és hamarosan ez a blog is útjának indulhatott.

(Várfi István – Pitykével a Glamour interjúmhoz készült kép fotózásán ismerkedtem meg, és végig kísért rudas – stretching karierem fontosabb munkáiban, az ő kedvenc képeit láthatjátok itt)


Talán ez volt az egyik mérföldkő, hiszen rengeteg hölgy kapott bátorságot általa arra, hogy kipróbálja ezt a mozgást. Elképesztő érzés volt látni, ahogy a Facebook falam szépen lassan sorra lepték el a rudazós képek, túlzás nélkül mondhatom, hogy alig akad barátnőm, aki ne jött volna el egy órámra... és igen, a legtöbbjük ott is ragadt.

A stúdió dübörgött, nyíltnapoztunk, versenyeztünk, fotóztunk, klipet forgattunk, előadtunk, motiváltunk, szórakoztunk. Együtt, egységben, egymásért, önmagunkért.

Ez az időszak tanította meg nekem, hogy mennyire felemelő érzés adni. Hogy bizony, ha adok attól nekem nemhogy kevesebb, de több is lesz. Több a szeretetből, a hálából, tapasztalásokból, megélésekből. Itt értettem meg mit jelent egységben létezni, egy csapat, egy család tagjaként. Rengeteg félelmemet akasztottam a fogasra, számtalan akadályt küzdöttem le, és tágítottam a komfortzónám határait, mindezt úgy, hogy közben másokat motiválhattam, bíztathattam erre. Amit éltem, azt adtam, se többet, se kevesebbet. És minden egyes reggel hálát mondtam ezért. Aztán jött a nyár és jött az a bizonyos baleset. Nem szívesen megyek a részletekbe bele, de azt mégis meg kell osszam, hogy minden elkerülhető lett volna, ha merek hallgatni arra a bizonyos belső hangra. Duruzsolta, suttogta, hogy baj lesz. Éreztem a zsigereimben, hogy én ezt szívem szerint máshogy csináltam volna. Emlékszem, az első alkalom után mondtam Nikinek, hogy ez nem ez az út, amin én járni szeretnék, ez nem az a csatorna, amin keresztül eljuthatok a célomig. De aztán mégis mentem tovább, minden akadályozó (mára értem, hogy pont SEGÍTŐ) tényező ellenére. Mentem, és megtörtént a baj. Fájdalom, ijedelem, félelem. Több korház, sok-sok orvos, terápia, eszköz, rengeteg idő, de valahogy mégsem épültem úgy, ahogy azt magamtól elvártam volna. Mintha az idegeken kívül a lelkem is sérült volna, és nem éreztem az erőt magamban ahhoz, hogy siettessem a gyógyulási folyamatokat. Minden olyan mozgástól szigorúan el voltam tiltva, mely odáig a mindennapjaim alapjait képezték. Fellépések lemondva, óráim helyettesítve. Én pedig azt éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Eleinte mérges voltam, dühös, aztán tanácstalan, értetlen. Kiszolgáltatva éreztem magam, cserbenhagyva… egyedül. Természetesen a barátaim, családom, szeretteim mellettem álltak, tartották bennem a lelket, segítettek, támogattak, de én mégis a magányomban éltem meg a változással járó szenvedéseket. Egyik pillanatról változott minden, egy tartalommal és élettel teli töltött tér most sivár, pangó semmivé változott velem a közepén… egy leeresztett lufinak éreztem magam, egy hajguminak, amiből kiment az erő…

De nem sokáig időztem ebben a periódusban, már pár napra a balesetet követően elkezdtem befelé figyelni és kísérletet tenni arra, hogy megérezzem miért történt mindez velem. Miért ez, miért pont most. Feltettem magamnak a nagy kérdést: hajlandó vagy felismerni, hogy mi az, ami ebből a javadat szolgálja? Hajlandó vagy letekerni magadról az önsajnálat –egyébként annyira kényelmes – fonalát és más szemszögből nézni a dolgot? Visszapörgettem az eseményeket oda, ahol minden kezdődött… ahhoz a bizonyos első alkalomhoz, ahol éreztem, hogy én ezt bizony máshogy csinálnám. Egy kívülálló szemlélőként tekintettem a történetre, mintha egy filmet néznék. És akkor, bumm, jött a gondolat, a felismerés! Én MÁSHOGY CSINÁLNÁM! Akkor hajrá, itt a kulcs! Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a rúddal, beláttam, hogy ahhoz, hogy az ember leánya egyre bonyolultabb, látványosabb trükköket tudjon végrehajtani, a megfelelő hajlékonyság, mozgékonyság elengedhetetlen, ezért szorgosan jártam nyújtani, képeztem magam, de valami mindig úgy éreztem nem stimmel, valami számomra hiányzik a módszerből. Mivel a balesetem is egy nyújtó órán szenvedtem el, egyértelművé vált számomra, hogy itt van nekem most a feladatom, itt folytatódik életem missziója. Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki visszakapta elveszett bőröndjét, amit egy jótevő felturbózott minden segítő dologgal. Most, hogy írom ezeket a sorokat, újra érzem magamban azt a semmihez sem hasonlítható felemelő érzést, ami akkor átjárta minden porcikámat. Elképesztő erővel, lelkesedéssel, hittel töltött fel, ami segített az ismeretlentől való félelem leküzdésében is. Nem könnyű egy jól kitaposott ösvényt elhagyni, főleg úgy, ha annyi munka, energia, szeretet volt a lábnyomaid útján, de mára tudom, mindig azért jár a legnagyobb fény, amit a legnehezebb leküzdeni. És bizony, minden lehetséges segítséget megkaptam az Univerzumtól ahhoz, hogy felépítgessem az új önmagam, a régi céljaim új köntösbe bújva folytathassák zarándokútjukat velem. Hiszen van, ami sosem változik. Az, hogy segíteni szeretnék, az, hogy bíztatni, motiválni rendeltettem. Tudtam, hogy csak a csatorna változik, de ti, és én maradunk továbbra is a helyünkön. Hiszen attól szép az élet, hogy rengeteg módja van annak, hogy támogassunk, segítsük egymást, és rendíthetetlenül hiszek benne, hogy ezt csakis tisztán, szívvel-lélekkel, őszinte szeretetből lehet csinálni.

Ez a bejegyzés eredetileg itt jelent meg: http://bendybeu.com/vallomas/

Ez is érdekelhet

Enyedi Ildikó egy igazi klasszikussal tért vissza: A feleségem története díszbemutatóján jártunk

Enyedi Ildikó egy igazi klasszikussal tért vissza: A feleségem története díszbemutatóján jártunk

GLAMOUR Horoszkóp

Napi horoszkóp: Válás, szakítás helyett gondolkodj - Szeptember 23.

Napi horoszkóp: Válás, szakítás helyett gondolkodj - Szeptember 23.

G-Életstílus

Covid-baby jelenség: a járvány alatt született gyerekek egy teljesen más világba csöppentek

Covid-baby jelenség: a járvány alatt született gyerekek egy teljesen más világba csöppentek