Miért pont az evéssel szórakozunk?
Az evés mint alapvető emberi szükséglet, nagyon összetett jelenség, és még mindig nem teljesen tisztázott, pontosan milyen mechanizmusok irányítják az éhség- és a telítettségérzetünket.
Ezeket láttad már?
Mindannyian tapasztaltuk már, hogy olykor egy egész napig nincs étvágyunk, máskor egy ökröt meg tudnánk enni, és ha nagyon tudományosak akarunk lenni: biológiailag az is nehezen megmagyarázható jelenség, amikor szinte alig kapunk levegőt, annyit ettünk a főételből és úgy érezzük, ha még egy falat húst le kellene nyomni a torkunkon, elájulnánk, mégis, mikor desszerttel kínálnak, simán lecsúszik egy szelet csokitorta. Vannak velünk született "szokásaink" is: az édes íz már egy újszülöttnek is kellemes, a keserű viszont kellemetlen. Nyilván ennek oka, hogy az ősemberek a kesernyésség mögött mérgező dolgokat sejtettek, ezért genetikailag belénk kódolódott, hogy lehetőleg elkerüljük azt, míg az édes íz magas energiatartalmú, tápláló ételt ígért. A minél magasabb energiatartalmú – tehát általában minél cukrosabb és zsírosabb – ételek iránti erőteljes vágy az ősembernél még a túlélés záloga volt. Sajnos ma már az a baj, hogy túl sok ilyen ételt eszünk, ettől függetlenül évmilliók alatt belénk ivódott preferenciáinkat nem tudjuk olyan könnyen levetkőzni. Akár milyen tudatosak is vagyunk, éhesen nem egy spenótlevéltől fut össze a nyál a szánkban, hanem egy jó nagy szelet sajttorta vagy pizza láttán.
Ráadásul az evés egy olyan alapvető szükségletünk, aminek szociális funkciója is van. Nem csak szeretünk társaságban enni, hanem kifejezetten az evés köré szervezünk eseményeket. Szóval, az evés az egész életünket áthatja, nem csupán arra jó, hogy a tápanyagokat megfelelő szinten tartsuk a szervezetünkben. Másfelől nagyon élvezetes tevékenység is, ami nyugtatóan hathat ránk, örömérzetet okoz. Épp ezért számomra nagyon érdekes, hogy mennyi mentális rendellenesség kapcsolódik hozzá.
Falászavar, bulimia, anorexia – hogy csak azokat említsem, amelyek hivatalosan is diagnosztizálható betegségek. Az is elgondolkodtató, hogy az anorexia mint az evés szigorú korlátozása iszonyú mértékű önfegyelmet követel. Én mindig arra gondolok, hogy ha a betegségem helyett valami értelmes célt tűzök ki, akkora elszánással és akaraterővel, amivel képes voltam ellenállni az étkezésnek és órákat sportolni naponta, szerintem simán elvégezhettem volna az orvosi egyetemet vagy fölkészülhettem volna a maratonra. Persze, ez csak félig komoly, hiszen szerencsére a betegségem sem tartott évekig. Vannak azonban olyanok, akiknek sajnos hosszú éveket elvesz az életükből az anorexia, és szomorú belegondolni abba, mekkora vasfegyelem kell ahhoz, hogy fönntartsanak egy ilyen káros állapotot… Vajon mi az oka annak, hogy ilyen mértékben fegyelmezni akarják magukat az AN-ben szenvedők?
A falási zavar és a bulimia pedig éppen a kontroll elvesztéséről szól. A betegségekben szenvedő ismerőseim szerint a rohamok előtt olyan szintű feszültség van bennük, amit leírni is nehéz, mindez pedig az evéssel mintegy varázsütésre elmúlik. Ráadásul gyakran édességet kívánnak, abból esznek meg mérhetetlen mennyiséget, mintha hirtelen mérhetetlen mennyiségű önnyugtatásra lenne szükségük. A falászavar hasonlóan nyugtató érzéssel jár, amit persze nem sokkal később követ a bűntudat is. Nem akarok olyan területre tévedni, amelyhez nem értek, mindenesetre szerintem nagyon érdemes elgondolkodnia mindenkinek, aki valaha került evészavar közelébe, vagy vannak bizonyos evészavaros tünetei: mit akar és mit nem tud kontrollálni az életében?
