Mi lenne, ha egyszer csak Hollywood kellős közepén találnánk magunkat, ahol a filmek világa és a valóság szinte észrevétlenül összefonódik? Ahol a pálmafákkal szegélyezett utcák, a hírességek és a különleges találkozások mögött olyan emberi történetek rejtőznek, amelyek bárkivel megtörténhetnének? Egy regény, amely nemcsak a csillogásba enged bepillantást, hanem arra is emlékeztet, milyen izgalmas kaland felfedezni önmagunkat.
Ezeket láttad már?
Boglutz Alexandra első regénye Los Angeles pezsgő világába kalauzolja az olvasót, ahol szerelem, váratlan fordulatok és hollywoodi kulisszatitkok várják. A Scolar kiadó gondozásában megjelent könyv a sztárok mindennapjai mellett az önállóságról, a vágyainkról és az élet nagy döntéseiről is mesél. Az elsőkönyves szerzővel a Margó Fesztiválon arról beszélgettünk, hogyan született meg a Hollywood és én, milyen élmények inspirálták, és miért érdemes néha kilépni a megszokott világunkból.
Irány Los Angeles!
Mikor és hogyan szerettél bele Hollywoodba? Ugyanolyan vonzó ez a világ belülről, mint amilyennek kívülről látszik, vagy vannak taszító, akár nevetséges oldalai is?
Tudom, hogy mindenki azt szeretné hallani, hogy nevetséges és taszító, de az igazság az, hogy ha lehet, még jobb, mint amire az ember számít. Ez is az oka annak, hogy ennyire beleszerettem ebbe a világba. Színésznek készültem, és az volt a cél, hogy elérjek egy karrierálmot, ami nyilván sokakban megfogalmazódik, aki oda beteszi a lábát, de aztán máshogy alakult. Egészen kisgyerekkoromban voltam először Los Angelesben, és azonnal éreztem, hogy nekem Hollywood nem csak úgy Hollywood, ahogy másoknak. Úgyhogy abban a pillanatban, ahogy először megérkeztem az országba, és megéreztem Los Angeles illatát, már a repülőtéren tudtam, hogy vége, innen már erről fog szólni ez az élet, hogy oda vágyom majd.
Mi az, ami számodra ennyire vonzó? Az emberek? Az, hogy nagyüzemben gyártják az álmokat? Vagy a kávé? Az ételek? Vagy mi az, amit így elképzeljek, mint egy Hollywoodban még nem járt ember?
Tizenéves voltam, amikor az én drága édesanyám elküldött nyelvet tanulni az amerikai rokonokhoz, gondolván, hogy így lesz egy szabad hónapja. Hát, végül több problémát generáltam ezzel, mint amennyit az utazás hivatott lett volna megoldani. De az egészben az volt a legdöbbenetesebb, hogy abban a pillanatban, amikor megérkeztem Los Angelesbe, tudtam, hogy otthon vagyok.
Ez egy egészen elképesztő érzés volt, mert én világéletemben egy kicsit kívülállónak éreztem magam itthon. Furcsán fogalmaztam, állandóan hiányzott a mondanivalómhoz a kontextus, és megszóltak, amiért másképpen öltözöm. És ekkor egyszer csak olyan helyen találtam magam, ahol mindenki úgy kommunikált, ahogy én. Ahol az emberek nyitottak, kedvesek, barátkoznak, és senki nem néz rád furcsán azért, mert egy kicsit más vagy. Én meg azt éreztem, hogy úristen, hát akkor én itt maradok!
És persze Los Angelesnek van egy másik, egészen elképesztő vonzereje is: ott álmokat gyártanak. Az egész várost átitatja az az érzés, hogy bármi lehetsz, bármit elérhetsz. Budapestről megérkezve, tizenévesen ez nekem egy felfoghatatlan világ volt. Hirtelen rádöbbentem, hogy mindaz, amit addig csak az üvegen keresztül néztem, tényleg létezik. Ott van mindenhol körülöttem, és én is a része lehetek. Ez pedig baromi addiktív. Ha az ember egyszer ezt megtapasztalja, utána állandóan ott akar sertepertélni a közelében.
Én egészen kicsi gyerekkorom óta színész akartam lenni. Nincs olyan emlékem, hogy valaha ne akartam volna, otthon is állandóan szerepeltem, táncikáltam a rokonaimnak. Los Angeles eleinte már csak Hollywood miatt is vonzott. Aztán amikor már ott voltam, szépen lassan minden más is legalább annyira elkezdett érdekelni, és végül talán ezért nem is lettem színész.
Egyre izgalmasabb lett maga a város, a története, a kultúrája. Én Los Angelesben sem a Nobuba járok. Engem azok a helyek érdekelnek, ahol, ha az ember nagyon figyel, még megtalálja azt a foltot a padlószőnyegen, ahová '86-ban kiöntötték a malbecet, vagy mondjuk maga Frank Sinatra löttyintette oda a whiskyjét a hatvanas években. Mert ezekben a helyekben mind ott van Hollywood, ott van a történelem, és ott van a kultúra is, amiről mi itt Európában olyan szívesen hisszük, hogy Amerikában nem létezik. Engem mindig ez a része érdekelt a legjobban.
Mi is látjuk szerkesztőként, hogy a nagy hollywoodi események, a filmcsillagokról szóló események a legkattintottabb online témák. A könyvednek van egyfajta backstage pass jellege is. Olyan érzésem van, hogy nagyon sok valós, saját tapasztalat színesíti a regényt. Jól gondolom?
Nem titkolt szándékom volt az, hogy megmutassam a híres emberek titkos életét. Ez egy olyan buzzword, amire mindenki azonnal ugrik, mert sokat olvasunk róla, sokat látjuk, most pedig már a közösségi média miatt mindannyian úgy is érezzük, hogy paraszociális kapcsolatban vagyunk a hírességekkel. Mindent tudunk róluk. Látjuk a nappalijukat, hogy mit esznek, hova járkálnak el, és azért ez már egy nagyon másik világ, mint az, amikor csak az Us Weeklyből, meg a paparazzi képekről lehetett tudni, hogy ki hol jár és mit csinál. Célom volt a backstage pass jelleg. Nagyon szerencsés vagyok, mert úgy kerültem oda, hogy akikre a kinti családomként hivatkozom, maguk is ebben az iparágban dolgoznak. Tehát az érkezésem pillanatától Hollywood kellős közepén voltam, olyan emberekkel találkoztam, akiken keresztül meg tudtam ismerni ezt a világot belülről, még úgy is, hogy igazából semmi keresnivalóm nem volt a szakmában, hiszen még gyerek voltam. De mint mondtam, ez addiktív. Hazajöttem, és arra lettem figyelmes, hogy mindenkit ugyanazok a dolgok érdekelnek. Záporoztak a kérdések, hogy "és akkor ez hogy van?" Tényleg lezárják a Rodeo Drive-on az üzleteket, ha bemegy egy híresség, és mindig kapnak-e asztalt, akkor is, ha tele az étterem? Egyre többször meséltem ezeket a történeteket, aztán egy idő után rájöttem, hogy van ebben egy könyvnyi. Ha mindez ennyire izgatja az embereket, és egyébként tök jól el lehet vele mondani azt a történetet, amit szerettem volna, szinte organikusan adódik regénybe önteni a tapasztalatokat és anekdotákat. Ebből következik az is, hogy abszolút személyes a történet, még ha egyébként fikció is. Los Angelesben semmivel sem furcsább az, ha szembe jön Al Pacino, mintha itt szembe jön a Mammutban Bíró Ica. De most már itt, Budapesten is simán találkozhatunk hollywoodi szupersztárokkal, és ez nekem különösen jó élmény, mert mindig honvágyam van Los Angeles-szel kapcsolatban, és így egy kicsit odaképzelhetem magam.
Alföldi Róbert és Stohl András: „Mi tényleg furcsa pár vagyunk”
Kirakatvilág? Álomvilág?
Hollywood tulajdonképpen az Instagram előtti Instagram, nem? Egy csillogó kirakatvilág, ami, ahogy mondtad, nagyon addiktív, de nyilván megvannak az árnyoldalai is. Te milyen negatívumokat tapasztaltál?
Ami nagyon nehéz lehet, és rengeteget foglalkozom vele, az a híres emberek mindennapi élete. Persze ennek is millió válfaja és szintje van. A legtöbb színész ott is képes hétköznapi életet élni. A Hollywood és én című regényemben viszont a férfi főszereplő egy A-listás mozisztár, márpedig A-listás mozisztárnak lenni Hollywoodban is olyan dolog, amire az emberek azért felkapják a fejüket. Ez az a kategória, ahol már sehol nem lehet észrevétlennek maradni.
Nagyon megterhelő a mindennapokban menedzselni ezt az állandó figyelmet és bujkálást. Ezért is központi témája a könyvnek ez a fajta nyilvánosság, mert nagyon furcsa ellentmondás az, amikor valakit mindenki szeret, de senki sem szereti önmagáért. Úgyhogy az extrém hírnév biztosan nagyon terhes, de talán még Los Angelesben a legkevésbé, mert ott könnyebb beolvadni, illetve kizárni a kíváncsi tekinteteket. Hétköznapi emberként én nem igazán láttam más hátrányát ennek a világnak. Sokkal inkább a lehetőségeket, az álmok végtelenségét és azt, hogy mindig van hová fejlődni. Azt látom benne, hogy milyen sokakra lehetünk hatással, ha ott vagyunk, és ott alkotunk.
Lenyűgöző egyébként a rajongásod. Én a glamúr világában dolgozva mindig próbálom egy kicsit kritikusan, kívülről is szemlélni ezt az egészet. Persze az álomteremtés sokszor alulértékelt dolog, miközben az embereknek óriási igényük van rá. De térjünk vissza a sötét oldalról a napos Los Angelesbe! Ha valaki egy hideg téli estén bekuckózik a könyveddel, milyen világba csöppen? Milyen Los Angeles elevenedik meg előtte?
Borzasztóan idegesít, ha egy ismerősöm elmegy úgy Los Angelesbe, hogy nem kérdez meg, majd megnéz öt olyan dolgot, amit én sosem javasolnék, ellenben egyet sem azok közül, amit szerintem érdemes, rossz környéken foglal szállást és nem bérel autót, aztán hazajön, és elmondja, hogy “hát, nem tudom, nem az én világom”! Ez a könyv azért is született meg, mert úgy voltam vele, hogy ha az összes jótanácsomat beleszövöm, akkor nagyobb eséllyel veszem rá az embereket, hogy azt a Los Angeles-t lássák, amit én szeretek, és amiről én beszélek megállás nélkül. Ez a Los Angeles egy kultúrával mélyen átitatott város, ahol mindenben ott van a patina, és a szivarfüst. Ebben a Los Angelesben naplementében autózunk a Mullhollanden, lemegyünk az óceánpartra, és bedugjuk a homokba a lábujjainkat, élvezzük az életet. No meg kedélyesen elbeszélgetünk az emberekkel, amit itthon például nem szoktam. Ott rendszeresen előfordul, hogy elmegyünk bevásárolni, és a férjem emlékeztet, hogy ne az önkiszolgáló kasszához induljak, hanem álljunk be a sorba, mert akkor lehet haverkodni, ráadásul az eladó minden bizonnyal úgy fog szólítani, hogy “sweetheart”, amit én nagyon csípek. És az a helyzet, hogy minden alkalommal pontosan így is történik, nekem pedig jobb lesz tőle a napom. Úgyhogy az én Los Angelesem egy olyan város, ahol mindig süt a nap, minden lehetséges. Nem szabad elfelejteni, hogy mindenki azért megy oda, mert úgy érezte, hogy a saját szülővárosát valamilyen értelemben kinőtte. Gyakorlatilag egy olvasztótégely, ahová azok az emberek mennek, akik mindannyian túl jónak érezték magukat a korábbi otthonukhoz, és valami nagyobbra, jobbra, érdekesebbre vágytak az életben. Aztán megérkeznek, és ebben a jótékony versenyhelyzetben hatalmas dolgokat visznek véghez. Engem ez rettentően inspirál.
A könyvet olvasva engem is teljesen beszippantott ez a világ, és bevallom, a végére az én szkepticizmusom is alábbhagyott, átragadt rám a lelkesedésed. De térjünk át a szerelmi szálra, hiszen ez mégiscsak egy szerelmes regény, ami a férfiaknak is fontos tanulságokat tartogat. Beszéljünk egy kicsit N-ről! Miért nem adtál neki rendes nevet? Miért csak egyetlen betűvel szerepel?
Egyrészt azért, mert N bárki lehet. Nem az én tisztem megmondani az olvasónak, hogy kit képzeljen a helyére. Amit ma épp Jacob Elordi testesít meg, azt egy másik generációnak Tom Cruise jelenti, de lehet egy teljesen elképzelt figura is. N tulajdonképpen az ideális, a tökéletes, a mindenkori aktuális hollywoodi mozisztár karaktere. Másrészt az anonimitással szerettem volna erősíteni a backstage-élményt is: hogy úgy érezzük, valami szupertitkos, belsős infóhoz jutunk, amikor róla olvasunk. Olyasvalamihez, amiről nem szabadna tudnunk, vagy csak akkor, ha előtte aláírtunk egy titoktartási nyilatkozatot.
A könyv gerincét a vele való szerelmi kapcsolat adja, ami korántsem felhőtlen. Éppen ezért nem is szeretem szerelmes regénynek nevezni, mert sokkal inkább felnövéstörténetnek gondolom. Persze, van a sztoriban klasszikus fiú találkozik lánnyal történetszál, de engem igazából az foglalkoztat, ami ezután következik. Hogy amikor már egy párt alkot a hétköznapi nő és a híres férfi, hogyan tudja a női fél megőrizni az önállóságát, a személyiségét, az álmait, és egyáltalán önmagát. Hogyan lehetséges, és lehetséges-e egyáltalán egy minden szempontból rendkívül befolyásos ember mellett önálló entitásként létezni, és nemcsak létezni, hanem látszani is?
Én nagyon sok híres emberrel találkoztam Los Angelesben. Nem azért, mert együtt dolgoztam velük, hanem mert egyszer csak belecsöppentem ebbe a társaságba. Szinte nem volt olyan vacsoraparti, ahol ne ült volna ott egy nagyágyú producer, Bruce Willis ügynöke, vagy valaki más, aki valamilyen módon Hollywoodhoz kötődött. Az embernek tényleg az volt az érzése, hogy a filmipar körülveszi. És persze mindenkinek volt egy fantasztikus sztorija egy még nála is híresebb ismerőséről.
Ezekből a személyes találkozásokból és a másoktól hallott történetekből rengeteg különböző karaktert meg lehetett volna írni. De ennyi szereplőt nyilván nem lehet egyetlen regénybe belepasszírozni. Úgyhogy N-ben egy kicsit mindenki benne van. Mindazok az emberek, akikkel találkoztam, és mindazok a történetek, amiket hallottam. Hollywood összes pletykája és legendája összesűrűsödik benne, és közben persze az elbeszélőt is elvezeti oda, ahová tart.
Hámori Gabriella az Örkény Színház utáni életéről: „Nagyon nagy gyász volt, nem is kalibráltam be előre, hogy mennyire”
Íme, a backstage passod!
Tulajdonképpen olyan lehettél Hollywoodban, mint egy beépített kém. Belülről láttad ezt a világot, figyelted az embereket, gyűjtötted a történeteket, és közben talán már észrevétlenül is elkezdett összeállni a fejedben a regény, nem?
Abszolút. Én egyébként is úgy érzem, hogy kémlelőként vagyok jelen a világban. Szeretek üldögélni, figyelni az embereket, elmélkedni minden mozdulaton és elhangzott szón. Aztán hazamegyek, és mindenkiről írok valamit. Úgyhogy csak óvatosan velem! De viccet félretéve, ezt a ciklikusságot egyszerűen nem tudom megkerülni. Akárhányszor elmegyek Amerikába - és nem is feltétlenül kell Los Angelesig mennem- mindig úgy jövök haza, hogy azonnal le kell ülnöm írni. Olyankor képes vagyok egy-két hétig szinte megállás nélkül, éjjel-nappal írni, mert annyi élmény, gondolat és történet gyűlik össze bennem, hogy egyszerűen nem hagynak nyugodni, amíg nincsenek a papíron.
És ezek után még beengednek majd ezekbe a társaságokba? Nem tartasz attól, hogy a könyv megjelenése után óvatosabbak lesznek veled?
Amíg nem árulom el, hogy ki kicsoda a könyvben, addig be fognak engedni, remélem. Soha nem akartam kitálalós könyvet írni, inkább megmaradnék ezután is a névtelen érdekességek mesélőjének.
Beszéljünk még egy kicsit N-ről! Melyik volt érdekesebb, őt, mint hollywoodi sztárt írni, vagy mint magánembert? Mert ugye ez a két személyiség, ez meglehetősen elválik egymástól.
Elválik, igen. Én szándékosan nem írtam túl sokat a hollywoodi sztárvilág csillogásáról, mert szerintem arról már írtak eleget. Rengeteg a fikció is, de évről évre jelennek meg leleplező könyvek, amelyekből megtudhatjuk, hogy melyik híresség hol viselkedett rettenetesen, vagy kivel hogy babrált ki. Szerintem ezt már mindenki unja. Engem sokkal inkább az érdekelt, hogy mi történik akkor, amikor a híres ember hazaér, lerúgja a Ferragamo cipőjét, leveszi az elegáns öltönyét, és felveszi a szakadt mackónadrágját meg a kinyúlt pólóját. Amikor egyszerűen csak egy hétköznapi ember lesz. N karakterében ráadásul van egy érdekes kettősség, mert ő egyáltalán nem előkelő családból származik. Egy teljesen egyszerű srác, aki egyszer csak ebben a hatalmas hollywoodi pompában találja magát. És hiába veszi körül a luxus és a csillogás, a hétköznapokban valahol még mindig ugyanaz az egyszerű csóka marad. Szerintem éppen ez ad izgalmas rétegeket a karakterének. Engem sokkal jobban érdekelt a világsztár mögött rejlő ember, mint maga a sztárság. Ez számomra is egy új, izgalmas nézőpont volt, és arra gondoltam, talán az olvasóknak is az lesz.
Sok hollywoodi sztárral találkoztál, és érdekes kérdés, hogy ki hogyan kezeli a hirtelen jött sikert és hírnevet. Azt gondolnám, hogy aki szerényebb körülmények közül jut fel ilyen magasságokba, azt könnyebben megégetheti a nap, ha nincsenek meg az eszközei a helyzet kezelésére. Te láttál különbséget abban, hogyan viselik a sztárságot a különböző hátterű emberek? Találkoztál olyannal, aki a hatalmas siker ellenére is teljesen normális tudott maradni?
Igen, szerencsére sokkal több olyan emberrel találkoztam, aki egyáltalán nem volt kellemetlen. Persze akadt néhány ellenpélda is, de azt figyeltem meg, hogy ez egyáltalán nem azon múlik, ki honnan jött, vagy hogy new money vagy old money. Ugyanúgy lehet kellemetlen az, aki most kereste meg az első millióját, mint az, akinek már a nagyapja is milliomos volt. Szerintem ez sokkal inkább a szerénységen és az ember személyiségén múlik. És ehhez igazából Hollywoodig sem kell elmenni. Ugyanezt a magyar társadalomban is megfigyelhetjük.
Ma már tulajdonképpen mindannyian a saját életünk PR-osai, fotósai és stylistjai vagyunk. Az Instagramon, a TikTokon folyamatosan építjük a saját kirakatunkat, miközben egyre inkább kívülről is szemléljük az életünket. Szerinted hogyan hat ránk az, hogy már nemcsak megélni akarjuk a pillanatokat, hanem rögtön azon is gondolkodunk, hogyan mutatnak majd mások szemében?
Nagyon sokat gondolkodom ezen. A közösségi médiával kapcsolatban állandóan azt hallom, még baráti beszélgetések alkalmával is, hogy minden hamis, mindenki csak a szépet mutatja, és hogy ez káros. Én ennél azért kicsit árnyaltabban látom a dolgot, nem szeretem az ilyen szélsőséges nézőpontokat.
Visszakanyarodva ahhoz, amit korábban mondtál, hogy Hollywood az Instagram előtti Instagram: szerintem ez nagyon találó. Mert a közösségi média ugyanúgy azt próbálja megmondani nekünk, hogy mire vágyjunk. Ez egyfajta agymosás. Minél több időt töltünk ezeken a felületeken, annál könnyebben kezdünk olyan dolgokra vágyni, amelyek egyébként talán eszünkbe sem jutnának, csak mert éppen azokat látjuk mások profilján menőnek, elérendőnek.
És ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést: miért érezzük rosszul magunkat, amikor megnyitjuk az Instagramot, és azt látjuk, hogy mindenki gazdag, állandóan nyaral, és fantasztikus életet él? Szerintem, ha elbizonytalanodunk, érdemes őszintén végiggondolni, mi az az öt dolog, amire a legjobban vágyunk az életben. És egészen biztos vagyok benne, hogy ezen a listán a legtöbb ember esetében nem egy privát repülő, jacht, Maldív-szigeteki nyaralás vagy a Louis Vuitton táska szerepelne. A közösségi média viszont képes egy-egy pillanatra elhitetni velünk, hogy pontosan ezekre van szükségünk a boldogsághoz, még ha ez egyébként nincs is így.
Éppen ezért én arra törekszem, hogy úgy használjam a közösségi médiát, és olyan dolgokat lássak és mutassak rajta, amelyek inspirálóak, amelyekre jó érzés vágyni. Mert szerintem azzal nincs semmi baj, ha valami vágyakat ébreszt bennünk. A kérdés inkább az, hogy ezek valóban a saját vágyaink-e, és hogy azután is vágyunk-e rájuk, hogy letettük a telefonunkat.
4 új Netflix-film, ami miatt már most várjuk a karácsonyt
Ezzel az öt vággyal most magas labdát adtál nekem, mert muszáj megkérdeznem: neked mi az az öt dolog, amire a legjobban vágysz az életben?
Húha, ez váratlan fordulat! Igazából egy kicsit igazságtalan helyzetben vagyok, mert az öt legnagyobb vágyam közül jó néhány már teljesült. Nagyon szerettem volna egy szép családot, és ez megadatott. Ahogy az is nagy álmom volt, hogy befejezzem az első regényemet, ami most szintén megvalósult. Ezt azért még szeretném egy kicsit ünnepelni, futok vele néhány kört, és meghajolok itt-ott. Persze nagyon jó lenne egy nap végleg visszatérni oda, ahol a történetem játszódik, de mindent a maga idejében, ezt még nem erőltetem. Tudom, hogy elcsépelten hangzik, de leginkább arra vágyom, hogy hosszú, egészséges életem legyen, és ugyanezt kívánom mindenkinek, akit szeretek. Hogy minél több minőségi időt tölthessünk együtt, és igen, hogy legyen lehetőségünk legközelebb is elutazni Los Angelesbe, amikor majd újra rámtör a hiánya. Úgyhogy a nap végén nem tudok túl sok újat elárulni magamról. Talán éppen azért, mert azok a dolgok, amelyek igazán fontosak nekem, már most is az életem részei, és a vágyaim mind ezekhez kapcsolódnak, nem pedig materiális dolgokhoz.
Ez elsőre nagyon egyszerű kívánságnak hangzik, de középkorú nőként már pontosan tudom, mennyi munka kell ahhoz, hogy az ember hosszú, egészséges életet éljen. Úgyhogy ez egyáltalán nem olyan könnyen teljesíthető vágy. Azt kell mondjam, nagyon helyes!
Hát éppen ezért jó, mert ha az ember arra koncentrál, hogy hosszú, egészséges élete legyen, akkor már nincs ideje azon aggódni, hogy futja-e first classra, designer táskára vagy egy Maldív-szigeteki nyaralásra. Ha egy kicsit a longevity felé fordítjuk a tekintetünket, rögtön háttérbe szorulnak azok a felszínes dolgok, amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szükségünk van rájuk, pedig valójában rohadtul nincs.
Egyetértek! De térjünk vissza a regényhez, mert van benne egy nagyon érdekes ellentmondás. Ebben a láthatóságra épülő világban a főhős sokszor éppen láthatatlannak érzi magát, és bevallom, ezt időnként szívszorító volt olvasni. Szerinted mi a különbség aközött, hogy valaki látható, és aközött, hogy valóban észreveszik, meglátják őt?
Szerintem ez a regény egyik kulcskérdése. N mellett Hollywoodban látszani nagyon könnyű. De vajon úgy akarunk látszani, mint valakinek a valakije, vagy azt szeretnénk, hogy azért vegyenek észre minket, amit letettünk az asztalra? Tulajdonképpen erről szól a főhős függetlenségi harca is. Úgyhogy nem, a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Én mindig rendkívül szívszorítónak találtam a világhírnév magányos oldalát. Nem tudom, hogyan lehet elviselni, ha mindenki imád, de igazán senki sem szeret. Kimész a színpadra, megtapsol tízezer ember, te vagy az isten, aztán hazamész, egyedül megeszed a rendelt vacsorádat a tévé előtt, és meg sem csörren a telefonod. Engem ez az ellentmondás nagyon foglalkoztat, a regényemben is sokat írtam róla.
A regény főhőse nem hollywoodi sztár, hanem egy híresség párja, aki sokszor láthatatlannak érzi magát a másik reflektorfényében. Miért éppen ezt a helyzetet akartad megmutatni? És szerinted működhet egy kapcsolat, amelyben az egyik fél világhírű, a másik pedig folyamatosan a háttérbe szorul?
Én biztosan nem tudnám csinálni, de tudom, hogy van, akinél működik. Persze az sem mindegy, mennyire híres emberről beszélünk. Egy féltékeny típusnak például biztosan nem való, hiszen el kell viselnie, hogy a párja iránt állandóan óriási az érdeklődés. Úgyhogy szerintem egy ilyen kapcsolat igenis működhet, de ha valaki az átlagnál ambiciózusabb és függetlenebb, annak elviselhetetlenül nehéz lehet tartósan egy világsztár árnyékában élni. Onnantól mindent zárójelbe tesznek, amit valaha elért, vagy a jövőben elérhet. Mindenre rányomja a bélyegét, ha felmerül, hogy esetleg csak amiatt ért el sikereket, mert a nevét egy másik ember miatt ismerte meg a világ. Épp ezért tartottam fontosnak kibontani ezt a láthatatlanságot a regényben is.
Hámori Barbara: „Újra kell tanulnunk enni, aludni és mozogni, ha sokáig akarunk egészségesen élni”
A főhős besétál egy mesésen gazdag, csillogó világba, amiről a legtöbben csak álmodozunk, aztán mégis képes úgy kisétálni belőle, hogy nem éli meg veszteségként. Hogyan tudjuk megőrizni a fókuszt, és felismerni, mi igazán fontos nekünk, amikor ennyi vonzó dolog vesz körül minket, akár az Instagramon is? Neked van erre valamilyen bevált módszered?
Én abban hiszek, hogy körtét a körtével hasonlítsunk össze. Ezért is érkezik a regény narrátora egy kifejezetten jómódú családból. Fontos volt, hogy ne teljesen idegenként csöppenjen bele ebbe a világba, mert akkor a reakciói és a döntései sem lennének igazán hitelesek. Szórakoztatónak találtam, hogyan feszül egymásnak a magyar jómódban nevelkedett hétköznapi lány és az amerikai szegénységben felnőtt, mára gazdag és sikeres filmcsillag értékrendje. Egyébként is mindig szívesen vizsgáltam, miben különbözik a magyar felső tízezer világa a hollywoodi elit életétől. Utóbbi egészen sajátos közeg, ahol a pénz, a hírnév és a média figyelme különösen erősen összpontosul. Nem azt a történetet akartam megírni, hogy az egyszerű kislány megérkezik a magyar zsákfaluból a nagyvárosba, meglátja a Beverly Hills Hotelt, és elájul a csillogástól, meg a kultúrsokktól, mert akkor ez az élmény mindent felülírna, és onnantól nehéz lenne valódi, racionális döntésekről beszélni. És hogy hogyan tudunk ellenállni ennek a csillogásnak vagy akár a közösségi média nyomásának? Szerintem a válasz ugyanitt keresendő. Nagyon sok múlik azon az értékrenden, amit otthonról hozunk. Tudom, hogy ez kicsit igazságtalan válasz, mert nem mi határozzuk meg, mire tanítanak a szüleink és a körülményeinket sem mi választjuk. De a jó hír, hogy ha ez a biztos alap hiányzik, még mindig ott vannak a barátaink. Ha olyan emberekkel vesszük magunkat körül, akiknek helyén van az értékrendje, számíthatunk arra, hogy ránk szólnak, ha értelmetlen dolgok felé törtetünk, hülyeségekre vágyunk, vagy teljesen elveszítjük az értékiránytűnket.
Szerintem tarthatnál egy workshopot arról, hogyan álljunk ellen az Instagram és a közösségi média nyomásának. Akár a könyv népszerűsítéséhez is jó ötlet lehetne! De visszatérve arra, amit a magyar és a hollywoodi high society-ről mondtál: nagyon érdekelne, szerinted mi a legfontosabb különbség a kettő között? A kinti nyitottságot már említetted, de mi az, ami még igazán szembetűnő neked?
Jaj, hát a high society nagyon tág fogalom, rengetegféle ember és világ belefér. De talán itt érdemes elmondanom valamit, amiről eddig nem beszéltünk: a regény nincs pontosan elhelyezve az időben. Akár ma is játszódhatna, mégis az volt a célom, hogy az olvasó érezze benne a közösségi média előtti Hollywood hangulatát. Azt a világot, ahol még a paparazzók, a személyes találkozások és a valódi kapcsolatok határozták meg a hírességek életét. Hogy mi a különbség a magyar és a hollywoodi high society között? Szerintem érdekesebb az, hogy mennyi közös van bennük. Különösen, ha a régi elitről beszélünk, nem arról az új közegről, amely azóta kialakult, és amelyről én már nem igazán szeretnék írni. Hollywood és Magyarország története ugyanis rengeteg ponton összekapcsolódik. Akiket annak idején innen elüldöztek, azok közül sokan éppen Hollywoodban lettek meghatározó emberek. Én pedig mindig azt éreztem, hogy magyarként otthon vagyok ott. Ha például bemész a Paramount stúdiójába, és kiderül, hogy magyar vagy, könnyen lehet, hogy azt mondják: „Oh, you're Hungarian? Welcome home!” hiszen azt a stúdiót is egy híres magyar alapította, és ők ezt számon tartják.
Szóval én nem is feltétlenül a különbségeket keresem. Engem az a régebbi, személyesebb hollywoodi világ érdekel, amelyhez nekünk, magyaroknak is nagyon sok közünk van.
Erről jut eszembe Robert Capa híres mondása: „Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni.” Ezt azért szeretjük idézni, különösen, ha Hollywood magyar gyökereiről beszélünk. És még egy gondolat az Instagram előtti Hollywoodról. Most jöttem rá, miért volt olyan jóleső, megnyugtató nosztalgia bennem, miközben olvastam a regényedet. Talán éppen azért, mert ebben a világban az emberek még tudnak egyszerűen jelen lenni, anélkül, hogy mindent azonnal meg kellene mutatniuk másoknak. Ez ma, a közösségi média és a mesterséges intelligencia korában különösen felszabadító érzés. De haladjunk tovább! A főhősöd színész szeretne lenni, modellkedik, és egy világsztár mellett él Hollywoodban, ahol szinte mindenki valamilyen szerepet játszik. Lehet, hogy a regényed végső soron arról szól, hogyan hagyjuk abba a szerepjátszást, és merünk önmagunk lenni?
Száz százalékig erről szól, de nem annyira a narrátor, hanem inkább N szempontjából. Ha N képes lenne kilépni a szerepéből, a főhősünket a regény konfliktusainak legalább hetven százalékától megkímélhetné. Ezzel szeretnék N-nek is adni egy kis gondolkodnivalót.
Egyébként szerintem mindannyian szerepeket játszunk, és ezzel önmagában semmi baj nincs. Vannak természetes szerepeink, amelyekre szükségünk is van. A probléma ott kezdődik, amikor ezt túltoljuk, és már nem tudunk kilépni belőlük. Ha megtanulunk okosan ugrálni a mindennapi életünk megannyi szerepe között, de közben hűek tudunk maradni önmagunkhoz, az már fél siker. Ha pedig egy párkapcsolat miatt olyan szerepbe kényszerülünk, amit nem érzünk a magunkénak, sokszor a legjobb, amit tehetünk, hogy újragondoljuk a szereposztást. És pontosan erről szól a Hollywood és én.
