Már a mozikban látható az Extázis Uncut című film, amely Bongor történetén keresztül beszél függőségről, visszaesésről, családi mintákról és arról, hogyan lehet szembenézni azzal, amit örököltünk. Hámori Gabriella színésznővel beszélgettünk, aki a filmben a terapeutát alakítja.
Ezeket láttad már?
A forgatás és a szerep kapcsán mesélt nekünk, de hamar szóba került az is, mi történik, amikor az ember hosszú évek után kilép egy társulatból, és elkezdi keresni, mi az, amit most már egyedül szeretne létrehozni. Hámori Gabriella most főleg arra kíváncsi, mi történik, ha végre nagyobb teret ad a saját gondolatainak és elképzeléseinek.
Milyen élmény volt számodra ez a film?
Nagyon izgalmas egy olyan projekt, ami teljesen kikerüli a rendszert. Már az is ritka és formabontó itthon, hogy valaki pénzt tud szerezni egy ilyen produkcióhoz. Szerintem a film az egyik legfontosabb témát bontja ki egészen mélyen. Bongor EXTÁZIS című konceptalbumához készült, amely a függőségről beszél nagyon keményen, hatalmas vizuális és zenei ívekben egyszerre. Mindezt úgy, hogy nagyon hamar behúz, felemel, átadja azt az érzést, milyen a szerekben feloldani a problémákat, a teljes személyiséget, és milyen érzés elveszetté válni ebben.
Aztán megmutatja a leszokás folyamatát is, amit nehéz nem pózba merevedve elmondani, de ezt azzal tudja elkerülni, hogy olyan őszinte, hogy a néző alig kap levegőt. Az okok mélységeiről, a család történetről, és az ezzel kapcsolatban kialakult saját belső hangról az a tapasztalatom, hogy nagyon nehéz beszélnie egy olyan embernek, aki maga is érintett, vagy akinek a családjában van szerhasználat. Amibe belenyúl ez az alkotás és Berta Csongor, művésznevén bongor, az az a családi mintázat, ami, ahogy neki sem, úgy senkinek sem makulátlan.
Sokszor fájdalomtól, szégyentől terhes, és erről ilyen nyíltsággal, ennyire izgalmas és friss zenei világon keresztül beszélni az önmagában pont egy olyan vivőanyaggá válik, amin keresztül a történet és benne az üzenet eljuthat olyan generációkhoz, akikhez egy száraz, edukatív anyag talán nem elegendő.
Bongor világában benne van a brutális lendület, és a fiatalabb generációra jellemző kendőzetlenség, az a nyíltság amitől nem lehet nem odafigyelni rá.
Alföldi Róbert és Stohl András: „Mi tényleg furcsa pár vagyunk”
Ismerted már korábban bongort?
Nem, de a lemezt elég sokat hallgattam.
A te közvetlen környezetedben van bárki, aki érintett?
Az én családomban pont nincs ilyen érintettség, de másféle nehézségek voltak. A barátaim és az ismerőseim között viszont nagyon sokszor előfordult addikció. Voltak olyan munkatársaim is, akikkel végigcsinálta ezt a közösség. Az Örkényben is volt olyan kollégám, aki gyakran beszélt erről.
Egy korábbi munkámnál, A legjobb tudomásom szerint című filmemnél éreztem, hogy elképesztően fontos téma a bántalmazást átélt családtag támogatása és az örökbefogadás témái miatt. Az Extázis Uncut kapcsán is azt érzem, az alkotóknak sikerült olyan filmet készíteniük, ami sok szempontból alkalmas falak lebontására, egy asztalhoz ültethet családtagokat, hosszútávú belső önismereti munkára inspirálhat, szóval egy alkotás, ami abszolút mély löketet adhat a feltáráshoz és feldolgozáshoz. Nem szoktam ilyet mondani, de nem elég egyszer megnézni, olyan sok mondat van benne, amit én legszívesebben felírtam volna, hogy kitegyem otthon valahova, ahol mindig szem előtt van.
A lemez már létezett, amikor megkaptad a szerepet, Rujder Vivien hangja pedig szorosan összekapcsolódott ezekkel a szövegekkel. Ez mennyire jelentett kapaszkodót vagy éppen kihívást?
Nagyon is. A lemez őszinteségén keresztül egyébként is nagyon sokat lehet tanulni. Arról, milyen a függőség különböző stádiuma, milyen a visszaesés, milyen az, amikor még nincs betegségtudat, és hogyan veszi észre az ember a saját személyiségének különböző rétegeit. Bongor annyira tisztán beszél ezekről a számokban, hogy ettől is nagyon erős az anyag.
És színésztechnikailag nekem figyelembe kellett vennem Vivi munkáját is. Bizonyos számoknál már összekapcsolódott a rajongók fejében egy-egy dallam, kérdés vagy mondat, ezért valahogy idéznem is kellett azt, ahogyan ő kérdezett. A szövegek felépítése már kapcsolódik a zenéhez, az utolsó mondatból indul egy-egy szám.
Persze, a forgatáson változtattunk is, volt, hogy megtört a csend, vagy máshogy kellett időzíteni egy mondatot a kameramozgás miatt. Nagyon jó munka volt, mert a terapeuta tulajdonképpen az egész filmben egyfajta biztonságos keretet ad: van, hogy szakszerű, határtartó, hűvös, van, hogy empatikus, együttérző és szeretetteljesen biztató, szóval ő az, aki ezekkel az eszközökkel tereli a főhős fókuszát.
Amire rákérdez, vagy amiről beszélnek, abból újra és újra kibomlik egy újabb őrület vagy vallomás, mindig egy újabb dal. Aztán a pszichológus reflektál arra a káoszra, arra az infernális zűrzavarra, ami előtte történt, néha pusztán azzal a rendezettséggel, ahogyan ül. K. Kovács Ákos visszafogott, szigorúbb jelenlétet kért, én azt éreztem, többször lennék lágyabb, de inkább a szabályszerűség felé fejlődött a karakter.
Neked volt, van, bármilyen függőséged?
Nekem egy időszakban elég komolyan része volt az életemnek a cigaretta, főleg az egyetemi években és az utána következő időszakban.
De szerencsére nem vagyok függő alkat, amikor elhatároztam, hogy lerakom, akkor leraktam.
Én inkább más típusú szorongásokkal találkoztam. Például nagyon nyitottan ki tudom mutatni az érzelmeimet, néha szűretlenül is. Nekem azt kellett megtanulnom, hogy jobban szűrjem, ne ott és ne úgy mondjak ki mindent. És azt is, hogy közben ne lépjem át a másik határát, az ő terhelhetőségét.
A film kapcsán a gyerekek érintettségéről sem árt beszélni, hiszen egyre korábban találkoznak valamivel, amihez könnyű kapcsolódni, például a telefon vagy a közösségi média. A kilencéves lányoddal beszéltek már erről?
Igen, abszolút. Lát a környezetében más életkorú fiatalokat, és ez téma náluk is. Ki cigizik, ki nem, ki van rajta a telefonján, ki scrollozik, ki nem. Ezeket ő is érzékeli. Még kicsi volt, amikor vettem neki egy Bálint Ágnes-mesekönyvet, amiben váratlanul szembejött a téma, és két fejezeten keresztül egy nyuszi győzköd egy sünit, hogy ne igyon annyit. Ez még az ötvenes években íródott, amikorra az alkohol annyira jelen volt minden családban, hogy korabeli gyerekkönyvben is meghatározó motívum. Szóval a téma már elég korán a kislányom látókörébe került, és ez nem is feltétlenül baj, mert szerintem ma már egyre korábban kell kezdeni az edukációt, egyáltalán azt, hogy kialakíthassunk közösen ehhez egy ismeretekkel és őszinte információkkal teli viszonyulást.
Lengyel Johanna: „Szeretek hibázni, mert abból is tudnak jó dolgok születni”
A függőség kapcsán az is érdekes, hogy mi mindenhez tudunk erősen kötődni. Neked például milyen volt elengedni az Örkény Színházat, amelynek az idei évadtól már nem vagy tagja?
Nagyon nagy gyász volt, nem is kalibráltam be előre, hogy mennyire. Az Örkény Színház alapítói közé tartozom, és túlzás nélkül mondhatom, hogy az elmúlt években a második otthonom lett. Amikor korábban elmentem, akkor is tudtam, hogy vissza fogok jönni. Most viszont teljesen más a helyzet. A színház is más irányba megy, és én is valami mást keresek.
Volt olyan pont, amikor ezt elkezdtem kikommunikálni, de nem úgy, hogy most fel fogok állni, hanem hogy várhatóan előbb-utóbb szeretnék valami mást. Így ebből szinte egy ideális felmondás lett. Nem hagytam magam mögött romokat, időben szóltam, együtt találtuk ki, hogy senki ne járjon rosszul.
A mai napig szeretem őket, nincsen bennem semmivel kapcsolatban rossz érzés.
Mi volt a legnehezebb számodra ebben a folyamatban?
Amikor egyedül álltam a színpadon Gyarmati Fanni naplójával, egyszer csak megfogalmazódott bennem, hogy minden, amit tudok a színházról, vagy az összes dolog ezzel a csapattal lett teljes. És akkor az is felmerült bennem, hogy tudok-e nélkülük egyáltalán játszani. Van-e létjogosultságom ezen a pályán nélkülük? Volt olyan, hogy el is ment egy pillanatra a szöveg, mert teljesen azt éreztem, hogy kilőttem magam az űrbe.
Nagyon nagy ereje van egy igazán jó társulathoz való tartozásnak. Mi csináltunk nagyon nagy előadásokat, és persze olyanokat is, amelyek nem lettek annyira jelentősek, de volt, amit együtt úgy tudtunk létrehozni, ahogy máshol nem lehetett volna. Ezt nagyon jó volt együtt megélni.
„Nem szeretném, ha a traumáim meghatároznák a felnőtt életemet” - Csingisz őszinte vallomása a múltjáról
Három szerepedet megtartottad. Milyen érzés most visszamenni?
Nagyon jó így bemenni. Mindenki öleléssel fogad, ez a része nagyon jó. De közben azt éreztem, hogy kevés az autonómiám, és most egy picit szeretném magam abban erősíteni, hogy egyedül is létre tudjak hozni dolgokat.
Nagyon sok időt töltöttem el egy nagy „gyárban”, ahol körülöttem volt egy komplett infrastruktúra, egy intézményi rendszer, és ehhez tökéletesen megtanultam adaptálódni. Nagyon fegyelmezetten tudok dolgozni, tudok hatvan emberrel együtt gondolkodni és összehangolódni.
De azt éreztem, hogy az a autonóm részem nem elég fejlett. Muszáj jobban előhívnom a saját gondolataimat, a saját intenciómat.
Ezért fordulsz egyre inkább a pszichológia és a művészetterápia felé?
Igen. Jó lenne tanulni is, bár most időben nem tudom összeegyeztetni az egyetemet. De legalább hagyok időt magamnak, és átgondolom, hogy pontosan melyik szak legyen. Nagyon érdekel például, hogyan lehet a művészettel nemcsak közvetíteni, hanem az is, hogy a kreativitásban hogyan lehet úgy megragadni a problémáinkat, hogy gyógyítsunk. Itthon az átjárásnak művészetből segítő szakma felé rigidebbek a határai. Egyes országokban teljesen természetes, hogy valaki a táncból vagy a színészetből megy tovább drámaterápia vagy mozgásterápia felé. Nem az a cél, hogy terapeuták legyünk, hanem hogy csoportokkal, a kreativitáson keresztül tudjunk foglalkozni.
Rujder Vivien: „A zsebpénzemet arra költöttem, hogy a lányok az osztályban szóba álljanak velem”
Több elvonulást tartottál már, ott ezt az irányt viszed?
Nem leszek ilyen nagy elvonulást tartó guru, de nagyon izgalmas, amikor egy női körben ülünk, és elkezdünk Shakespeare-karaktereken keresztül dolgozni. Kiválasztottam huszonkét nagyon különböző karaktert a drámákból. Férfiakat, nőket, és olyat is, akinek igazából nem a neme a fontos, hanem a karaktere. Azt nézzük, mi a vágyuk, mi a céljuk, mit rejtenek el, milyen mechanizmusok működtetik őket.
Én felolvasok, ők közben jegyzetelnek, aztán másfél-két órán keresztül kibontják, hogy mi az, ami bizonyos életterületeken nekik megjelent, vagy melyik működési mechanizmus ismerős. Ezek után elképesztően izgalmas beszélgetések alakulnak ki, felismerések, érdekes történetek bomlanak ki magukról vagy a családjukról. Az emberek nagyon szépen támogatják egymást is ilyenkor, elképesztően érezhető az is, mennyire nagy szükségünk van őszinte beszélgetésekre.
Nagyon jó látni, mekkora ereje van a kreativitásnak vagy a művészetnek akkor is, ha nem feltétlenül nézed vagy csinálod a színházat, hanem fejben játszod le, érzékileg úgyanúgy működhet, ha megteremtődik a koncentráció.
És közben a saját életedben is mintha sok minden a helyére került volna. Jól tudom, hogy a szerelem is rád talált?
Nem akartam ezt nagydobra verni, de közben meg nem is titkolom, mert nagyon boldog vagyok. Lottit teljesen külön, békességben neveljük az apukájával. Lett egy olyan párkapcsolatom, amit minden olyan dolog jellemez, amit fontosnak tartok az életemben, ami egy komoly szintlépés a magánéletemben. Valószínűleg azért most, mert én is sokkal nagyobb fókuszt tudtam helyezni arra, hogyan működöm ezekben az otthoni viszonyokban. Rendkívül sokat tudtam hangolni magamon is, és Tamás is olyan társ, aki mellett teljesen egyenrangú lehetek. Engem nagyon sok mindenben formál — az, ahogyan élünk, sokkal jobban tudok beszélni arról, mi van bennem, jobban hozzáférek, és nagyobb biztonságban érzem magam mellette. Szóval nagyon erős és kifinomult fúzió a miénk, és annyira jó, hogy imádja a kislányomat, és ő is nagyon Tomit, ez hihetetlenül jó érzés.
Stahl Judit őszintén beszél a szorongásról, a sikerekről, a kudarcokról
Mit tanultál ebből a helyzetből anyaként?
Nem csak a saját példámon, a környezetemben is azt látom, hogy a válást, a különélést, idővel lehet jól is csinálni. Ha aktuálisan nehéz is, egyszer csak mindent ki lehet simítani, el lehet szépen rendezni. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne hagyjuk úgy, akkor sem, ha rumlis vagy nehéz, hanem bele kell tenni sok energiát, hogy a gyerekekben ez tényleg ne hagyjon nyomokat.
Én nagyon arra gyúrok Lottival, hogy belássam, ha hibáztam, belássam, ha rossz döntést hoztam, vagy átléptem egy határt. És azt is érezze, lássa, hogy van köze az életünket alakító döntésekhez. Nagyon sokszor nem hisszük el, hogy a gyerekek mennyit értenek és fognak fel. Ő nagyon bátran kérdezhet, javasolhat. Én elfogadom az ő útmutatásait is, meghallgatom, és mindig figyelembe veszem, amit gondol vagy mond — ez természetesen nem azt jelenti, hogy ráterhelem a döntések súlyát, de nagyon fontos, hogy ő is érezze a szeretetet a figyelmünkben, hogy érezze, fontosak az érzései.
Hol vagy most az életedben?
21 évet zártam le nyáron, elég hosszúra nyúlt az a folyamat, amit gyászmunkának nevezünk, gyakorlatilag semmit nem lehet lezárni enélkül, és ez nem egyenlő az önsajnálattal. Komoly belső energia befektetés abba, hogy gyógyítón zárjunk le. Sokszor átgondoltam, én hogyan tudok ügyek mellé állni, hogyan vettem részt munkákban, mikor vittem haza a feszültséget, kiket bántottam meg, hogyan zsákmányoltam ki a saját erőforrásokat, mikor voltam túlhajszolt. Vagy mikor éreztem azt, hogy átlépték a határaimat, mikor éreztem azt, hogy én nem jelöltem ki a határokat. Olyan volt ez a nyár nekem, mint egy nagy számvetés, és megengedtem magamnak, hogy elmerüljek ebben.
Azt érzem, hogy most jön a nagy levegő, a szabad lélegzés, a kreativitás és az építkezés ideje, nagyon sok tervem van most, egy kicsit túl sok is, és le kell tisztázni, mi az, ami tényleg megvalósítható rövid illetve hosszabb távon. Vannak közös terveink Tomival, és együtt akarunk tovább tanulni is. Amiről keveset beszéltünk, az most túlsúlyban lesz: szeretnék építeni több dolgot is, amiben benne van a jóga és a szomatikus irányzatok, egyfajta érzelmi jóga.
Az elmúlt időszakban több kisebb és nagyobb eseményen kezdtem el összerakni egy olyan programot, ami után gyakorlatilag csak pozitív visszajelzések érkeztek, amit nem gondoltam volna, ez abban segít, hogy higgyek jobban benne, mert először azt gondoltam, hogy ez csak nekem tetszik vagy csak nekem egy érvényes útvonal, de úgy látom, kezd összeérni bennem ez a kétfajta megközelítés. A színészi, ami belül mindent elemez és meg is él, és a “jógikus”, ami sokkal inkább szemlél, nem véleményez és közben a pontosságra, hitelességre törekszik.
Még keresem a formáját, de elkezdtem kidolgozni egy olyan rendszert, ami összehozza a kreativitást, a képzelet erejét a jógával, szeretném ezt merészebben kibontani, és ez a keresés, ez a lehetőség tényleg boldoggá tesz.
