A fotós, aki megrontotta a divatot: Helmut Newton 100
Amikor a náci Németországból 18 évesen elszökött a koncentrációs tábor elől, az utolsó berlini emléke, hogy a pályaudvar mellett álló kaszinó épületét nézi vágyakozva.
Ezeket láttad már?
Ma ez az épület ad otthont a Helmut Newton Alapítványnak és múzeumnak. Akárcsak sokan azok közül, akik magukba szívták a húszas, harmincas évek Berlinjének fülledt, szabadszellemű kaotikus világának ízeit, élményeit, mint például az angol regényíró Christopher Isherwood, Newton is hiába élt élete során négy földrészen, örökre berlini maradt.
Több interjújában idézte fel, utalt rá, hogy az egész művészetét nagyban befolyásolta, hogy tinédzserkorának Berlinjében tett sétái, csavargásai során kileste a szórakozóhelyek, nyilvánosházak titkait, kétes lokálokba lógott be, ahol a szerelem titkolt, tiltott világát kutatta.
Newton egész életművében a túlfűtött kamaszévei élményeiből táplálkozott, mintha minden egyes fotója ezt a kéjsóvár kukkolást folytatta volna.
"Minden fotós, aki azt állítja, hogy nem kukkoló, az vagy egy idióta, vagy hazudik" - nyilatkozta egyszer Helmut Newton a rá jellemző nyers őszinteséggel
Fiatalkorában kezdett fotózni még Németországban, de menekülése során Szingapúrban lett hivatásos fotóssá, majd Ausztráliába internálták, ahol némi hányattatás után talált vissza a fotózáshoz. Ennek az időszaknak a legmeghatározóbb történése mégis az volt, hogy megismerkedett June Browne színésznővel, akit feleségül is vett, és élete végéig szellemi- és munkatársa lett. June Alice Springs néven maga is neves fotóssá vált. Az ötvenes évek végén dolgozott először a Vogue ausztrál kiadásának, ezután szinte kézről-kézre adták a divatmagazinok. A hatvanas évek elején Párizsba költözött, és innentől a szemlélete, a különös, sokszor, vagyis, szinte mindig provokatív stílusa teljesen új irányt adott a divatfotózásnak.
Helmut Newton előtt a divatfotó lényege az volt, hogy megmutassa a szépet, a tökéletességgel szerették volna lefegyverezni az olvasót. A jó ízlés Newton számára szinte sértésnek számított, a furcsát, a nyugtalanítót, a kétértelműt preferálta. Ahogy egyre elismertebb lett, annál inkább merészebbé is vált, lassacskán szinte minden képén volt valami meztelenkedés. Ezzel persze együtt járt az is, hogy egyre többen támadták a nőábrázolása miatt.
"Az én nőim mindig győzedelmesek"
Newton elutasította, hogy öncélúan, pusztán szexuális tárgyként ábrázolná a nőket. "Nem értik a képeit, akik kritizálják" - nyilatkozta lapunknak a Helmut Newton Alapítvány igazgatója, Matthias Harder, akivel a GLAMOUR január-februári lapszámában olvashatsz majd interjút. A szakember arra hívja fel a figyelmet, hogy véleménye szerint éppen a férfiak vannak mindig alárendelt szerepben a képein, valójában a nők uralkodnak felettük.
A vita persze azóta is folyik, de az biztos, hogy Helmut Newton képei nem hagyják hidegen a nézőit. Mindig belerángat a saját pozíciójába, a kukkolásban tettestársává teszi képek nézőit is. Kellemetlen, szégyellni való szerep, de valahogy egyszerre vonzó is. Newton aprólékos fotós volt, rengeteget dolgozott a képei koncepcióján, és az utómunkát is ő csinálta. Sok egykori munkatársa, tanítványa szerint szinte gyermekien tudott örülni a saját fotóinak, nem véletlenül mondta, hogy számára minden fotó egy új szerelem. Zavarba ejtő, provokatív és meghökkentő perspektívákat felvillantó képein nem fog az idő, ezt nemcsak a 100. de minden bizonnyal a 200. születésnapján is így érzik majd a fotóinak nézői.
