Hogyan lehet, hogy nem része a holokausztkánonnak az ellenálló partizánnők története? – A hét könyve: Partizánnők

Az eredetileg művészettörténész Judy Batalion tizenkét év kutatómunka után tudta befejezni a könyvet, több nyelven olvasott tanulmányokat, vallomásokat; a mű alapötletéül szolgáló Freuen in di Ghetto című jiddis nyelvű könyvet teljesen véletlenül találta meg a British Library-ben. A Partizánnőkben egy tucat fiatal zsidó nő és lány életét ismerhetjük meg, hogyan éltek és lázadtak a háború sújtotta Lengyelországban. A könyv egyik központi szereplője Renia Kukielka, aki álruhában és hamis iratokkal felszerelt futárnak állt: gettóról-gettóra csempészett fegyvereket, pénzt és egyéb tiltott árucikkeket az ellenálóknak. A könyv sokat foglalkozik még azokkal a fiatal zsidó nőkkel, akik egyszerre szerveztek ifjúsági ellenállást a gettókban, foglalkoztak a betegekkel és az árván maradt gyerekekkel miközben igyekeztek minél több embert kimenekíteni a mai Izraelbe.

A szerteágazó történet, melyet az író saját maga is egy izgalmas thrillerhez hasonlított, lendületesen követi a halált nem ismerő futárlányok (jiddisül kasaritok) mindennapjait a lengyelországi gettókban. Szó esik futároktól, akik plüssmackóba varrva szállítottak fegyvereket, vagy kenyérbe sütöttek bele kenőpénzt. A földalatti forradalmat vezető nők és lányok a saját veszteségeik ellenére sem hagyták hátra a közösségüket, hiába volt lehetőségük elmenekülni az országból – nem éltek vele. Szó esik Niuta Tajtelbaumról, aki katolikus árja lánynak adta ki magát, gyakran butácskának, elveszettnek tettette magát, hogy a náci katonák segítsenek neki, majd egy óvatos pillanatban kivégezte őket. A „copfos kis Wanda”-ként emlegetett Niuta hosszú ideig a Gestapo körözési listája legtetején szerepelt, míg végül elkapták. Három barátnő, Bela, Lonka és Tema szintén katolikus lengyelnek adták ki magukat, s mikor egy télen Bela egy Gestapo irodában dolgozott fordítóként, az egyik náci tisztnek megtetszett a lány és meghívta őt barátnőivel a karácsonyi ünnepségükre. A partin kép is készült: ott mosolyog három zsidó lány a Gestapo ünnepi összejövetelén. Míg évekkel később Bela Auschwitz után eljutott Izraelbe, két másik barátnője nem élte meg a háború végét.

A könyv nem a háború befejeztével zárul: Batalion egy egész fejezetet szentelt a túlélők bűntudatának és az akkor még nem diagnosztizált poszttraumás stressz szindrómájuknak. Ezeknek a nőknek nem csak azért merült eddig feledésbe a történetük, mert a férfiak és az áldozatnak beállított nők narratívája erősebb volt, hanem azért is, mert sokszor a közösségük figyelmeztette őket, hogy ne beszéljenek az őket ért traumákról. A háborút követően a nőknek egy megsemmisült fiatalkor után rögtön anya-és feleségszerepbe kellett helyezkedniük, többen igyekeztek mélyen magukba temetni az átélt borzalmakat – voltak, akik az öngyilkosságba menekültek, de Reniához hasonlóan voltak még túlélők, akik tovább tudtak lépni.

A Partizánnők nem egy kellemes tavaszi olvasmány, mégis két nap alatt kiolvastam a közel 450 oldalas könyvet, mert egyszerűen letehetetlen. A könyv nem csak a nácik szisztematikus brutalitása miatt megrázó, hanem mert a főszereplőket túl közelinek éreztem magamhoz: középosztálybeli lányok, jómódban és szerető családokban nevelkedtek, majd egyik napról a másikra feje tetejére állt az életük és világ, amiben éltek, ellenük fordult. Ezeknek a lányoknak a hősies bátorsága egyszerűen példátlan, és igazi botrány, hogy nem tanulhattam róluk korábban. Sokkoló és fojtogató volt ennyire behatóan olvasni a megszállt Lengyelországról, pont a releváns szemszög miatt sokszor a saját bőrömön éreztem a lányok félelmét, izgalmát.

Hogyan lehet, hogy a mai napig nem szerves része a holokausztkánonnak az ellenálló partizánnők története?

Őszintén remélem, hogy Batalion könyve utat enged egy új fókusznak, amely ünnepli a női harcosokat, akik akár magukat is feláldozták a hitükért, a közösségükért és a szabad hazájukért.

Cikk: Csibra-Kaizler Tamara