A Network a Centrál Színházban megmutatja, hogyan cselekedj a kapitalizmusban
A színpad egy hírstúdió, nagy a sürgés-forgás az adás előtt, csak kapkodjuk a fejünket. Másfél méterre ülünk, és azt hisszük, mindjárt a mi frizuránkat is befésülik, hozzá feldobnak az arcunkra egy kis púdert is. Hús-vér valójában előttünk játsszák el, ahogy az esti híradóra készülnek. Két kisebb és egy óriás plazmatévére vetítik ki a képet. És pont úgy számolnak rá a hírolvasóra, mint a valóságban. Vagyis mint ahogy mi, földi halandók más filmekből már ismerjük. Meggyőző az egész! A Centrálban bemutatott Network jó példa arra, mivel lehet több a színházi játék, mint a filmnézés.
Ezeket láttad már?
Esetünkben, ráadásul az 1976-ban készült, Sidney Lumet rendezte, több Oscart is elnyert Hálózat című film adaptációjáról van szó, melyben Howard Beale szerepét Alföldi Róbert játssza. Majdnem elviszi a show-t (később kiderül, kinek a jelenete a csúcspont), a képzeletbeli evening show-t is viszi: kitűnően hozza a karrierje zenitjén túlhaladt, megcsömörlött, a mellőzöttséggel viaskodó sztár műsorvezetőt. A karakter fejlődése látványos: Alföldi a szánalomra méltó kirúgott munkatárs figurájától eljut a harsány, minden hájjal megkent prófétáig megmondóemberig. Figyelmünket már az elején megragadja: utolsó hírműsorában bejelenti, két hét múlva megöli magát, élő adásban. Innen bontakozik ki a cselekmény, melyben fontos szerep jut a csatorna igazgatójának, Diana Christensennek is, akit Martinovics Dorina alakít. Miközben Diana elcsábítja a nős hírigazgatót, Max Schumachert (László Zsolt), láthatjuk, hogy semmi sem drága, ha a nézettség növelése a cél. A nő a gátlástalan munkatárs mintaképe, aki tényleg mindent alárendel az üzleti sikernek, még a szerelmi életét is. Nehéz eldönteni, őt szánjuk-e jobban, vagy a levitézlett, ám Főnixként antihősnek újjászülető Beale-t, esetleg Schumachert, akinek stabil családi élete az orrunk előtt hullik szét.
Az előadás mégsem keserű. Szatíra, sokszor megnevettet, megmosolyogtat, néha csak a szájunkat húzzuk félre. A televíziózás fonákjával szembesülünk, és olyan, már a hetvenes években is fontos kérdések jönnek elő, mint a szexizmus, a felső középosztály egzisztenciális nehézségei vagy a kapitalizmus veszélyei. Utóbbit jól példázzák a sorra megjelenő, túlzott optimizmust sugalló reklámok, amik időközönként úgy bukkannak fel a kivetítőkön, mintha otthon, a televíziónk előtt ülve szakítanák meg a műsort. Görbe tükörben láthatjuk napjaink értékváláságát, ahol a kiválóság vagy a középszerűség tündöklése csak a véletlenek összjátékától függ – történetünkben az előre kiszámíthatatlan nézettségtől. Ez az aspektus párhuzamba állítható a közösségi médiában időnként megtapasztalható torz értékrenddel.
A tempós, fordulatos sztori beszippant, amihez még az érzés is társul, hogy benne vagyunk a tévében. A televíziós csatorna tapsmestere szítja a hangulatot a nézőtéren, akárha a stúdió közönségének tenné. Tapsolunk, kiabálunk, mikor mit kérnek – a szó szoros értelmében is az élő műsor részei vagyunk. Bejátszók is vannak. Csúcspontja az előadásnak, amikor Bodrogi Gyula a csatorna tulajdonosaként lakonikus egyszerűséggel igazít el a képernyőről, hogyan kell a kapitalizmusnak megfelelően cselekedni. Hiába a nyúlfarknyi szerep és az, hogy csak az éterből üzen, hatása egyszerre megrázó és megnyugtató.
Remek ötlet volt a kimondottan mozgóképes témát a színház falai közé behozni. Érzéki csalódást okoz, valódi csalódást viszont nem: Puskás Tamás rendező vezetésével az alkotók maivá hangszerelték a darabot, melynek ősbemutatója így ugyanannyira provokál és megdöbbent, mint ahogy azt a film a bemutatójának idején tette.
Kiss Annamária
