´A személyiségem fejlődött a szobraimon keresztül´- interjú Nagy Ágnes szobrászművésszel
Míg többségünk a szavak, az öltözködés, a stílus által fejezi ki önmagát, Nagy Ágnes szobrászművész a kreációival mutatja meg legszívesebben, milyen is ő. Ágnes − alkotásaihoz hasonlóan − egyszerre kecsesen nőies és erőteljesen maszkulin, és saját bevallása szerint az önbizalmát is jobban doppingolja a munkáira kapott elismerés, mint egy szép smink. Különleges, robosztus alkotásait legközelebb a Várkert Bazár teraszán láthatjuk szeptember 17. és 20. között az "Ezek nem állatok!" című kiállításán.
Ezeket láttad már?
Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Emlékszel még arra a pillanatra, amikor először érezted, hogy szobrász szeretnél lenni?
Szabálytalan az utam, nem tanultam a szobrászatot. "Holt Költők Társasága" típusú gyerekkori művésztanárom kettő is volt, akiktől a kezdeti lelkesítést megkaptam és hatással voltak rám a Százados úti művésztelepen eltöltött szombat délutánok is. Kamasz éveimben testközelből figyelhettem, hogyan építi fel édesapám a műgyűjteményét és ámulatát látva a műtárgyak kapcsán én is megéreztem valamit abból, hogy ennek a csodálatnak a kiváltására igazából a művészet képes. Nálunk csak egy szobor, egy kiemelkedő Borsos Miklós-mű volt a kertben, de a magyar festészet kiemelkedő XIX., XX. századi festményeiből nívós gyűjtemény állt össze és mivel a családban nem volt más művész, szerette volna, ha festő válik belőlem. Nekem azonban az agyag, a formálhatóság, a térben ábrázolás mindig jobban tetszett. Kicsit különc voltam, valahogy sosem tudtam sehova sem teljesen beilleszkedni, az iskolák sem kötöttek le, mindig a saját fejem után mentem. Igazából már 30 éves is elmúltam és két gyerek anyukája voltam mire akkora energiák szabadultak fel bennem, hogy különösebb előképzettség nélkül ezek a szobrok kirobbantak belőlem.
Olvastam, hogy az alkotásaiddal a szobrászaton belül is egy új kategóriát nyitottál – Te magad fejlesztetted ki a technikát, amivel dolgozol, és ez komoly fizikai erőnlétet igényel. Hogy találtál rá erre a módszerre, milyen folyamat vezetett el a végleges technikához?
Maga a "felrakásos" technika azért több ezer évre tekint vissza. Arra gondoltam, hogyha hatalmas mediterrán stílusú amforát tudok ilyen módon csinálni, akkor szobrot is fogok tudni. Samottos agyagból úgy építem fel nagyméretű szobraimat, hogy az önmagát képes legyen megtartani, nem alkalmazok semmilyen merevítést, egy jó statikai koncepció mentén haladok. A szobrok belül üregesek, ez a kulcsa annak az ábrázolásmódnak, ami annyira jellemez, mert ezáltal nagyobb formai gazdagságot és szabadságot tudok belevinni a szobraimba. Ez nem egy elfogadott szobrászati technika, nagyon bonyolult és kockázatos, ilyen méretben különösen nagy állóképességet és erőkifejtést igényel.
Azt mondod "ezek nem állatok", ami egy szemmel látható ellentmondás a szobraidat nézve. Hogy kell ezt értenünk?
Anélkül, hogy mélyebben beleástam volna magamat a szimbólumok jelentésébe, rájöttem, hogy ez a tudatalatti nyelv mindannyiukban kódolva van és kommunikálhatok vele: az állatok zoomorf jegyei alapján, szakrális jellemzői keresztül vagy mitológia lények formájában. Egyszóval megértettem milyen gazdag a szimbólumrendszer, mellyel világnézetünket, hitünket, ideáinkat, vagyis tulajdonképpen saját magunkat tudjuk az állatokon keresztül kifejezni.
Az elmondottak alapján a nőiséged megélése és a művészi önkifejezésed kéz a kézben fejlődtek. Hogyan hatott egymásra a kettő?
Inkább azt mondanám, a személyiségem fejlődött és a szobraimon keresztül jobban ki tudom magam fejezni, mint bármi mással, még az öltözködési stílusommal sem tudom annyira visszaadni amilyen vagyok. Ezért is tűnik fel mindenkinek, hogy nőiességem ellenére hogyan lehetnek ennyire erőteljesek, néha maszkulinok a szobraim. Viszont az is igaz, hogy a sikerélmény és hogy hatással lehetek munkáimmal az emberekre, magabiztosabbá tesz, amire önmagában egy szép smink vagy ruha sem lenne képes. A művészek gyakran exhibicionisták, csodálatot szeretnénk kiváltani a műveink és talán a megjelenésünk által is.
Ha választanod kellene egy állatot, ami megtestesíti számodra A NŐ-t, melyik lenne az? És miért?
A macskaféléknél számomra semmi nem fejezi ki jobban a sokféle női minőséget. Ahány macska, annyi természet. A nők legtöbbjében benne van az az erős kritikai hajlam, ami nálam az üvöltő nőstény oroszlán képében nyilvánul meg legerősebben, amit társadalomkritikának is szántam, mert kimondani másképp nem tudtam azt a dühöt, ami bennem felgyülemlett.
Minden alkotásod tartalmaz egy rejtett üzenetet. Ha az eddigi idei éved nézzük, melyik szobor lenne az?
Szabad, lázadó, kritikus természetemet az alkotásaimban tudom leghitelesebben kifejezésre juttatni. A hátán fekvő unikornist az a felismerés inspirálta, hogy mekkora hatással vagyunk a környezetünkre és igenis tetteinkkel befolyásolhatjuk sorsunkat. A biztonságérzetünkből így vagy úgy mindnyájunkat kibillent az, ami a bolygónkkal történik és egy ponton mindenki megérzi a "már semmi nem olyan, mint régen" érzést. Az értékveszett, értékválsággal küzdő világra reflektálva ezt a szobrot régi metszetekkel fedtem be.
Hogyan készülsz a következő kiállításodra, és mire számíthatnak az érdeklődők?
Egy egyéni kiállítást már régóta tervezek, ami egyben egy jó hangulatú esemény is, ahol bemutathatom a legújabb munkáimat. Annál szuperebb helyet nem is tudok elképzelni, mint a Várkert Bazár terasza a budapesti panorámával. Ahogy kezd kirajzolódni egy ív és a szobraim átalakulnak, úgy én is ezeken a változásokon megyek keresztül. Első szobraimnál az atomjaira szedett és összerakott formák mostanra egyre letisztultabbá válnak. A figurális ábrázolástól az absztrakt felé haladok, ami szerintem az előbbi megértése nélkül nem lenne lehetséges. Ez egy roppant izgalmas utazás, aminek még csak az elején járunk mindazokkal, akik engem ebben elkísérnek.
