Exkluzív interjú Damien Hirsttel, aki szereti átlépni a határokat
Exkluzív interjúnkban Damien Hirst angol művésszel, vállalkozóval és műgyűjtővel beszélgetünk az életéről, illetve a szépség, az élet és a halál témájában készült festményeiről, melyeket Párizsban a Fondation Cartier kortárs művészeti múzeumban állított ki.
Ezeket láttad már?
Amikor azt kérdezik, kik voltak hatással életére és munkásságára, négy művész nevét említi: Marcel Duchamp, Pablo Picasso, Francis Bacon és Jeff Koons. Chaim Soutine-t és Willem de Kooningot az eleven festési módja miatt együtt említhetné Baconnel. És Goyát is még Bacon előtt. Illetve Warholt Koonsszal együtt.
Kedveled Warhol egyszerűségét?
Az is tetszik, ahogy a pénzzel bánt. Ő volt az, aki elfogadtatta, hogy a művész pénzt keressen, beleértve a műhelyeket és stúdiókat is. Óriási változást teremtett ezzel a világban. A háború után az emberek nem igazán akartak a pénzről beszélni. A pénz nem lehetett motivációs eszköz, hisz nem volt. Ezért születtek meg Freud és Bacon festményei is; ezért voltak anyagi gondjaik. Nem tudták kezelni a helyzetet.
Azzal kezdődött pályafutásod, hogy te láttad el a Freeze-kiállítás kurátori feladatát, és akkor még ismeretlen emberként hoztad össze generációd művészeit.
Ez elég viccesen hangzik, mert ez mára már elterjedt, de akkor még furcsa dolognak számított. Akkoriban erre nem volt példa.
Majd Charles Saatchi segítségével megfordult körülötted a világ, elkezdtél pénzt keresni.
Saatchi nagyon jó volt hozzám. Meghatározó élmény volt, mikor még diákként először jártam a Saatchi Galériában. Tudtam, hogy egyszer ott akarok majd kiállítani. Fantasztikus érzés megvalósítani ezt az álmot!
2008-ban nagy port kavart, mikor kereskedő nélkül árverezted el festményeidet a Sotheby’snál. Ezt tekinted az életed egyik fontos pillanatának?
Szeretem átlépni a határokat és olyan dolgokat csinálni, amit nem szabad vagy ami akár tilos. Szeretem felrúgni a szabályokat. Szeretek rosszalkodni. Ez a mai napig így van.
Hans-Ulrich Obrist kurátor Picassóhoz hasonlított, miután a te munkásságodat is időszakok jellemzik. Mi az oka annak, hogy miután egy rögeszmévé vált témából sorozatot alkottál, egyszer csak abbahagyod, és valami teljesen más témához nyúlsz?
A világ állandóan változik. Ha a mai világról elkészítek egy alkotást, az holnap már nem állja meg a helyét. Úgy vélem, az embernek is változni kell. Mind folyamatosan változunk.
Hogy találtad ki, hogy a formalint művészi eszközként használod az állatok konzerválására?
Épp portrérajzolást tanultam a Jacob Kramer művészeti intézet alapképzésén Leedsben, mikor megtudtam, hogy létezik egy anatómiai múzeum. Odajártam holttesteket rajzolni, és ott találkoztam az üveges formaldehiddel. Kezdetben csak a rajzokon ábrázoltam. Később a Goldsmiths egyetemen tanultam minimalizmust, és miközben Sol LeWitt minimalista szobrait tanulmányoztam, eszembe jutott, hogy alkothatnék egy Sol LeWittet, de én állattal a belsejében. Valami figuratív minimalista darabra gondoltam. Egy alkotásnak időtállónak kell lennie, és rájöttem, hogy ez az anyag száz-kétszáz éve áll már azokban az üvegekben. Emlékszem, mikor átfutott az agyamon a gondolat, hogy ha ez már száz éve ott áll, akkor egy galériába is be tudok állítani olyan alkotást, ami egyszer élt, és ezzel létrehozhatom az egykor élő művészetet.
A preparált cápa ötlete elsőként ugrott be?
Először hal, aztán jött a cápa ötlete.
De a cápa konzerválása problémákba ütközött.
Valójában Saatchi jelentette a problémát, mert ő bízott meg a munkával, és a saját elképzeléseit akarta megvalósítani. Utánanézett és azt mondta, az anyagot nem kell a cápa testébe fecskendezni, mert az szivacsként szívja majd magába a formaldehidet akkor is, ha csak beáztatjuk a folyadékba. Én ragaszkodtam volna a fecskendezéshez, de ő nem egyezett bele. A műtárgyszállító vállalatával végezték el a munkát, és miután az anyag nem lett a cápába fecskendezve, el is kezdett bomlani. Határozottabban kellett volna kiállnom az érveim mellett.
Így csináltál egy másikat?
Igen, végül muszáj volt egy másik cápát szereznem.
A cápa után egyéb állatokkal is alkotottál.
Az az ötletem támadt, hogy egy egész állatkertet rakjak össze elpusztult állatokból. Gyerekként odavoltam az állatkertekért, de később rájöttem, milyen nyomorúságos élete is van ott az állatoknak. Gondoltam, vagány lenne állattetemekből állatkertet alkotni.
Ezután jött a gyógyszeresszekrény?
Egyszerre kezdtem bele mindenbe, és több sorozaton is dolgoztam, amit mind egy időben kezdtem el. Az elején végtelen sorozatokban gondolkodtam, ilyenek voltak a pöttyös és a forgó festmények, illetve a pillangós sorozat. De az ilyen végtelen kísérleteknél az ember egyszer csak elakad, hisz én is változom és egyszerűen elveszíti értelmét.
Néhány napon belül egy gyógyszeres faliszekrény kerül aukcióra a Phillipsél. Hány ilyen szekrényt csináltál?
Az eredeti, 1989-ben alkotott sorozat tizenkét darabból áll, de barátoknak készült még néhány belőle.
Nekünk, embereknek a halál gondolatától is borsózik a hátunk. Téged foglalkoztat a halál, az elmúlás gondolata?
Úgy vélem, minden alkotás valahol erről szól. Nem gondolom, hogy létezik még más. Mert nem logikus. Persze nehéz felfogni, de ahogy öregszünk, egyre könnyebb lesz. Élet vagy halál? Szerintem az élet a halál, mert az élet izgalma a halál. Nem létezik más. És bármelyik pillanatban elillanhat váratlanul.
Azért hagytad abba a kábítószer- és alkoholfogyasztást, mert félni kezdetél?
Azért hagytam abba, mert elvesztettem felette az irányítást. Nem gondolnám, hogy a félelem szerepet játszott ebben. Már nem a szórakozást jelentette, hanem szokássá vált. Egy idő után akadályozni kezdett. Mikor valaki inni kezd, az elején még vicces. Ha fiatalokat látunk inni, jó szórakozásnak tűnik. Ugyanez az idősebb embereknél visszataszító, nem vágyunk a társaságukra. A fiatalok még huszonnégy órán belül felépülnek egy nagy tivornya után, míg én már tizenhárom évvel ezelőtt is, mikor utoljára ittam, két és fél hét alatt jöttem rendbe.
Hogyan jutottál el a Kincsek a Hihetetlen roncsról című alkotásodtól ezekhez a Monet-szerű, japán vonatkozású, csodaszép festményekig?
Ez mindig is bennem volt. A cseresznyefavirágzás nagyon jó példa arra, amiről az előbb beszéltünk. A japánoknál a cseresznyevirágzás a halált szimbolizálja, és egyben az életet is megtestesíti. Egy pillanatnyi érzést tükröz vissza. Mikor a Kincsek-kiállításon dolgoztunk, nagyon sok időm szabadult fel, mert olyan sok embert vontam be a munkába, hogy amint elindult az alkotófolyamat, talán egy év is volt, amíg nem csináltam semmit, ezért bejártam a stúdióba és festeni kezdtem. A kilencvenes évek elején festettem meg a színes Visual Candy képeket, amik nagyon kicsi méretben készültek. Akkoriban visszanyúltam azokhoz az időkhöz, amiket az akkor ötvenes éveiben járó Patrick Oliver nevű leedsi festőtől tanultam, és aki egy kicsit Peter Lanyonra emlékeztetett. Ő abban hitt, hogy a pillanatnyi érzéseinket vessük vászonra. Barnák, árnyékok, ha ramatyul vagy, piros és sárga, ha boldog. Szerinte egy igazi festő az ecsetvonásokkal fejezi ki magát. Ez mindig is bennem volt, de a kilencvenes évek világában ez még nem volt értelmezhető. Mindenesetre én meg akartam csinálni, és ekkor készült el a Visual Candy című sorozat, de mint mondtam, a festmények nagyon kicsik voltak. Viszont akkor dolgoztam a nagy, háromszor háromméteres vászonra festett pöttyös alkotásaimon is, egy időben a kis festményekkel, és mondtam, csessze meg, nem érdekel, akkor is így fogok festeni. A cseresznyevirágzás ennek a folytatásaként készült, csak már megfelelő méretben. Nagy méretek, a mozgás, a fény és a virág ünneplése jelenik meg rajtuk. Egyszer valaki bejött a stúdiómba és azt kérdezte, szerelmes vagyok-e.
Van benned irigység más híres művészek iránt?
Engem általában a műalkotás érdekel. Jeff Koonsra viszont volt, hogy irigy voltam. Ilyen az emberi természet. De mikor eladtam egy gyógyszeresszekrényt, én voltam a legdrágább élő művész az aukción, majd két héttel később már Jeff Koons vette át ezt a címet. Ez olyan, mint mikor valaki megveszi a világ legnagyobb jachtját, majd valaki megjelenik egy másikkal, és leparkol mellé. De ha fel is bukkan bennem ez a gondolat, ránézek Jeff Koons munkáira, és ki is verem a fejemből, mert ez az alkotásról és az egyénről szól, és ha ránézek egy műre, akkor én is csak egy szemlélő vagyok, az ismert művész szerepemről megfeledkezem. Például, ha egy Picassofestmény lóg a falon, csak az fut át az agyamon, hogy hú, az anyját, ez eszméletlen jó, és nem kezdek el irigykedni, hogy jobb nálam. Aki így érez, az már rég rossz, elvesztette tisztaságát. A művészet nem erről szól, hanem a művészet szeretetéről. A legnagyszerűbb műalkotás, amit az elmúlt időben láttam, az Cattelan falhoz ragasztott banánja. Imádom.
Miért?
Mert provokatív, és elfelejtjük, hogy ezt ma még megtehetjük.
Megváltoztatta az életed a gazdagság?
A pénztől azt reméljük, jobbra fordítja az ember életét. 1992-ben készítettek velem egy interjút, ahol azt mondtam, nem érdekelnek az anyagi javak. Csak fehér falak lesznek a házamban, minimál bútorok, semmi fakszni, és így is akarok élni, ez hoz lázba. Ehhez képest most belefulladok a tárgyakba, vagyonba, és teljesen másként élek.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es áprilisi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Alain Elkann/The Interview People
Fordította: Balázs Tünde
