Meghalt Futaki Attila, a magyar képregényhős

A világ egyik legjobb férfiaknak szóló magazinjában, a GQ-ban bukkantam rá a lehengerlő illusztráció mellett egy magyar névre: Attila Futaki. Rágugliztam. Hát nem kiderült, hogy mindketten Békéscsabáról származunk! Igaz, Futaki Attila már csak turistaként él Budapesten, nemzetközi hírű képregényeket rajzol és olyan megrendelőknek dolgozik, mint például a The New York Times.

Hogyan indult a karriered?

Nyögvenyelősen. Tele voltam ambícióval, de nagyon gyorsan rá kellett ébrednem, hogy erre, amit én csinálok, itthon nincs igény és nem is lehet belőle megélni. Vagy kihasználnak itthon, vagy hülyének néznek, vagy ellopják az ötleted. Rájöttem, hogy ebben a cirkuszban nem akarok részt venni. Pláne, hogy mi, magyarok annyira korlátozva vagyunk, hiszen ha csinálsz valami baromi jót, úgyis olyan kevesen láthatják, mert olyan kicsi a piac. Így az egyik munka nem hozza a másikat, nem jut el a munkád azokhoz az emberekhez, akikhez el kellene jusson, már csak a nyelvi korlátok miatt sem. Végiggondoltam, hogy tegyük fel, csinálok valami szuper képregényt, akkor mi történhet? Semmi a világon! Esetleg megkeres pár újság, hogy adjak interjút, maximum csinálok egy kiállítást, ahová eljönnek az emberek ingyen pogácsát enni, páran gratulálnak, de nem lehet ennél többet kihozni a dologból. Minél nagyobb piacra dolgozol, annál nagyobb az esélye annak, hogy megfelelő emberek kezébe kerülnek a rajzaid. Többször megkerestek már Hollywood-ból is. Tény, hogy velük egyezkedni az majdnem olyan nehéz, mint a magyarokkal: finoman fogalmazva sem egyszerű. Tárgyaltam már a Rocky producerével, Gene Kirkwooddal is és ő is azért keresett meg, mert olvasta valamelyik képregényemet. Ha mondjuk ez a képregény Magyarországon jelent volna meg, soha nem hívnak fel ilyen kaliberű emberek.

Szóval summázhatjuk, hogy Magyarország egy elvetélt kis ország, az akadályok országa?

Nagyképűség ezt kijelenteni, de szerintem te is ezt gondolod. Persze. Soha nem a tehetséggel volt itthon a gond, abból akad nagyon sok, hanem azok felfedezésével és támogatásával. Itthon reklámkészítésből éltem, storyboardokat rajzoltam és bizony nekem is hosszú munkával kellett felépítenem magam. Először elmentem Olaszországba tanulni, ahol már akkor sem volt olyan rózsás a helyzet, mint ahogyan én itthonról azt gondoltam, már az olaszok is, akikkel egy iskolába jártam, Franciaország felé kacsingattak. Én is átmentem hát, és ott kezdtem el először képregényeket rajzolni. Azt tudni kell a francia piacról, hogy nagyon-nagyon lassan fogadnak be valakit, és igen sok idő, amíg végre aláírhatsz egy szerződést. A helyzet az volt, hogy már teljesen le voltam már gatyásodva és azonnal pénzre volt szükségem. Volt egy-két ismerősöm, aki Amerikában rajzolt már, azt gondoltam, ez az utolsó esélyem, hogy kipróbáljam magam ott is, és ha nem működik, akkor lehúzom a rolót. Elmentem a San Diego-i Comic-Con-ra (világhírű képregényfesztivál- A szerk.). Ez volt az utolsó esélyem. Már eltörölték a vízumot, tehát minden egybevágott, kábé úgy érkeztem, mint mondjuk Tony Montana. Úgy voltam vele, hogy bármi érdekel, csak elkezdhessek pénzt keresni. A legelső munkám vicces módon a Disney volt. Körülbelül mindenre számítottam, csak erre nem. Gondoltam, hogy majd a DC, a Dark Horse lesznek azok, ahol az én rajzaim érdekesek lehetnek. Érdekes dolog az életben, hogy mindig valamit kitalálsz magadnak és egy olyan dolog jön össze, amire egyáltalán nem számítanál. Bemutattak az írónak, Robert Venditti-nek, aki mondta, hogy van ez a gyerekkönyv, ami nagyon népszerű, Percy Jackson a címe és ebből csinálnak képregényt. Ekkor én még nem hallottam róla és nem is nagyon érdekelnek a gyerekek, de hát, gondoltam, ez is csak pénz. Hazamentem, megnéztem, hogy mi a fene ez a Percy Jackson és leesett, hogy filmet csinálnak belőle Uma Thurman, Pierce Brosnan szereplésével (A Chris Columbus rendezte Percy Jackson és az olimposziak- Villámtolvaj- a szerk.), a Disney adja ki a könyvet, szóval vilgossá vált, hogy ez valami nagy dolog. Megcsináltam a próbaoldalakat, leszerződtünk, és onnantól fogva, ami kábé négy-öt éve volt, megállás nélkül rajzolok és van munkám.

Akkor megvalósítottad az amerikai álmot.

Hát nem tudom, nem egy átlagos dolog ez, mert egy akkora piacon iszonyú nehéz kitűnni valamivel. Óriási a verseny. Itthon könnyű észrevetetni magad, kint azért bőven van miből meríteni egy szerkesztőnek, ha illusztrációt szeretne. Sokaknak ott sincs munkája.

Karakteresek a rajzaid, felismerhetőek. Mik ezek a jellegzetes stílusjegyek szerinted, amiktől tudni lehet, hogy ez egy Futaki-rajz, vagy képregény?

A képregény egy nagyon nehéz műfaj, és nem csak azért, mert rengeteget kell rajzolni hozzá, hanem azért, mert mentálisan is nagyon megerőltető. Kell hozzá egy filmes látásmód, amit nehéz megtanulni, vagy mondjuk azt, hogy lehetetlen, ösztönösen kell jönnie. Az a jó képregény, amit élvezet olvasni, és úgy bele tudsz feledkezni, mint egy filmbe. Ha leülsz, és elkezd hatni rád, nem döcög, akkor valamit nagyon jól csináltak. Ahhoz, hogy elhitesd az olvasóval, hogy ez történik, hogy szinte ő is benne van a sztoriban, irányítanod kell a karaktereket, meg kell tervezned a helyszíneket, "operatőrként fel kell venned a jelenetet", szóval nagyon összetett műfaj. Szerintem az én karaktereim és a kihúzásom is (vagyis, amikor a ceruzarajzon átmész ecsettel, tussal) nagyon európaiak. Amerikában ezek részfeladatok, mármint van a rajzoló és van a kihúzó. Igazából ez a felosztott verzió sosem lesz olyan, mint amikor a rajzoló saját magának kihúzza a rajzot, mert ha más munkájához hozzányúlsz, sosem kezeled a sajátodként, mindig óvatosan megpróbálod lekövetni a másik vonalait. Márpedig amikor én kihúzom a saját rajzomat, egy csomószor rögtönzök, van benne egy kis improvizálás. A tusrajz nagyon izgalmas, mert azt nem tudod javítani, így el kell engedned magad ahhoz, hogy jól tudd csinálni. Van annyira jó szemem, hogy észreveszem, hogyha valaki begörcsöl, és azt nem szeretem. Amikor más húzta ki a rajzaimat, az soha nem volt olyan, mint amilyennek én eredetileg elképzeltem.

Egy kicsit kontrollmániás vagy?

Abszolút. Szerintem ez is megkülönböztet a többi képregényrajzolótól.

Szerintem az átlag ember, mint én, mondjuk azt sem sejti, hogy itt fázisokra vannak osztva normális esetben a munkák. Azt gondolják, hogy te vagy a rajzoló, szóval ehhez csak a te kezed ért hozzá.

Franciaországban ez elképzelhető, mert ott jóval több idő van, mert egy ember egy évben mondjuk egy albumot rajzol meg, ami 46 oldal, Amerikában 22 oldal a havi penzum, ha egy havi sorozatot rajzolsz. Ez márpedig olyan mennyiségű rajz, amit nem lehet egyedül megcsinálni, ezért van fázisokra bontva.

Változott a műfaj a technológia változásával?

A képregény is egyre inkább digitális. Persze mindig lesz egy kemény mag, aki a papírt veszi, én is ehhez tartozom. Végül is a képregény miatt kezdtem el rajzolni, sokkal jobban szerettem volna mesélni, mint rajzolni. Gyerekkoromban például inkább a filmek érdekeltek, mert azok a képregények, amik itthon kaphatóak voltak, nem nagyon izgattak fel. A nővérem Olaszországban élt már akkor is, és a pasija hozott haza párat. Akkor láttam, hogy ebben nagyon sok lehetőség van, és ekkor kattant be valami. Rájöttem, hogy ezt akarom csinálni, ha már filmes nem lehetek, akkor leszek képregényrajzoló.

Van ma egyfajta reneszánsza a műfajnak. Meglepő helyeken bukkannak fel képregények.

Igen, mert egy nagyon okos módja annak, hogy valami információt gyorsan megfogalmazva tudass az olvasóval. Annyira sok dolog árad az ember felé, hogy egy száraz, hosszú cikket igen kevesen olvasnak el manapság. Az emberek gyorsan akarják az információkat. Erre egy nagyon jó médium a képregény, ami szupergyorsan elmondja, hogy miről szól a dolog, mi újság, ha érdekel, akkor melléolvasod a szöveget. Vajon miért nem csinálták már ezt meg itthon? Vannak médiumok, ahol még pénz is van, ők miért nem gondolják, hogy azt a huszárvágást, amit a The New York Times megcsinált az én illusztrációimmal, ők is megcsinálhatnák? Ez is mutatja, hogy le vagyunk maradva.

Itthonra nem igen dolgozol...

Nagyon ritkán azért előfordul. Például egy barátnőm, Péczely Dóri, aki régen a Magvető Kiadónak volt a főszerkesztője, és most gyerekkönyvek kiadásával foglalkozik, kért tőlem egy borítót. Mondta, hogy nagyon viszik a könyvet a borító miatt, mert figyelemfelkeltő, a boltokban olyan helyre teszik, hogy mindenki lássa, mert tetszik az embereknek. (Dávid Ádám: Millennium Expressz – A potyautas című könyvéről van szó - a szerk.) Itthon nagyon kevesen értik meg, hogy egy borító azért kerül annyiba, és azért olyan fontos, mert el lehet vele adni a könyvet. Ne itt akarjanak spórolni, nem igaz?

Hogyan lett ügynököd?

A Severed horrorképregényeket rajzoltam, amik nagyon népszerűek lettek, az a srác, Scott Snyder írta, aki ma az első számú író Amerikában, ő írja a Batment, a Supermant is. A Severed egy gyerekkori sztorija volt. Ezen a ponton lett ügynököm. Aztán jött a The New York Times, ami hozta a GQ megrendeléseket és a többit.

Mindent az ügynököd tárgyal le?

Igen. Ha nem muszáj, nem beszélek senkivel, csak a munkára koncentrálok.

Most mit rajzolsz éppen?

Jules Bonnot-ról egy hajdan élt francia anarchistáról készül egy képregény, amivel másfél évvel ezelőtt kerestek meg, de akkor nem volt időm, eddig kellett várni, hogy neki tudjak állni. Végre nem rohamtempóban rajzolok. Itt majdnem teljesen szabad kezem van, ezért imádom. Azért, hogy ezt csinálhassam, visszaadtam egy Alien-t. Persze a legtöbben azt mondanák egy Alienre, hogy az szuper, mert mindenki ismeri. A probléma csak az vele, hogy erről már minden lehetséges bőrt lehúztak, pluszban azzal nem a saját renomémat építeném, hanem a giger-i világot, ahhoz meg nincs kedvem. Ez olyan, mint a Star Wars, hogy már szinte mindenki dolgozott rajta, mégis csak egy ember nevét tudod, a George Lucas-ét. Később kifejezetten szerzői képregényeket szeretnék csinálni. Tudom, hogy nagyon jó vagyok, és kész. Nem akarok sodródni.