Egy médiatudós szerint már nem működik a Jurassic Park varázsa
A 90-es évek Jurassic Parkja nem csupán egy látványos kalandfilm volt, hanem egy egész korszak szimbóluma. Steven Spielberg klasszikusa egyszerre reflektált a tudományba vetett hitre és a fogyasztói társadalom veszélyeire. Az új filmek azonban már csak árnyékai ennek a komplex mítosznak.
Ezeket láttad már?
A Jurassic Park annak idején nemcsak szórakoztatott, hanem komolyan elgondolkodtatott is a technológia és erkölcs határain. Az új trilógia, különösen a Jurassic World: Újjászületés, már inkább a nosztalgiát próbálja eladni, mintsem új kérdéseket felvetni. Hermann Veronika véleménycikke.
A 90-es évek popkultúrájának etikai és tudományos optimizmusa
Indítok egy közhellyel: valószínűleg nagyon kevesen vannak, akik ne hallottak volna már Steven Spielberg harminc év után bőven klasszikussá érett Jurassic Park-trilógiájáról, vagy legalábbis annak valamilyen folytatásáról, reklámjáról, a dínókkal eladott tárgyakról és fogyasztási cikkekről. Spielberg, a nagy varázsló, a DNS-ből újrateremtett dinoszauruszokkal és a tudomány, valamint a fogyasztói társadalom kapcsolatát boncolgató történettel túlzás nélkül mítoszt teremtett.
Mostanában, amikor a világ (újabb közhely) egyre félelmetesebb, és zajosabb, rengeteg mém terjed arról, hogy igazából a 90-es évek volt az emberiség csúcspontja. A kötelező társadalmi nosztalgia mellett ezt azzal szokás indokolni, hogy már elég fejlett volt a tudomány és kiforrtak a kapitalizmus intézményrendszerei, de még nem járt át mindent a technológiai- és terrorszorongás, ami legkésőbb az internet elterjedésével és a 9/11-es terrortámadással megérkezett.
A 90-es évek a mából visszanézve valóban virágzónak tűnik, ráadásul a hidegháború vége és a kelet-európai rendszerváltások a békés demokrácia korát ígérték – ma már elég egyértelmű, hogy ez tévedés volt. Mindez csak azért fontos, mert az évtized fősodorbeli popkultúráját is ez a korszellem hatotta át: a Jurassic Parktól az Armageddonon át a Vészhelyzetig mind valahogyan az ember nagyságát és a (humanista?) értékekhez való visszatérést hirdették.
És egyszer csak... a Szex és New York nem tudta, mit kezdjen magával, ezért a gazdagok buborékából szórakozik mindenki máson
Emellett pedig ott volt Spielberg szinte látnoki önreflexiója is, amivel minden egyes nagy alkotásával képes volt a társadalom aktuális dilemmáit és ezek megoldásait is bemutatni, játszódjanak akármikor is a filmek. Az sem véletlen egybeesés, hogy a Jurassic Park kiindulópontjaként szolgáló regényt ugyanaz a Michael Crichton írta, aki a Vészhelyzet eredeti forgatókönyvét is: a tudományos áttörések ekkoriban a tudomány uralhatatlanságának és az emberi hibáknak a lehetőségét is magukban hordozták.
Ahogyan tehát valószínűleg mindenki tudja, az eredeti Jurassic Park kiindulópontja elég egyszerű: a milliárdos John Hammond (talán nem véletlenül David Attenborough bátyja, Richard Attenborough alakításában) létrehozza a Jurassic Park nevű élményparkot egy karibi szigeten, ahol klónozott dinoszauruszokat lehet megnézni. A dinoszauruszokat ősi DNS-ből (borostyánba zárt szúnyogokban megőrzött vérmintákból) állították elő.
Hammond meghív két paleontológust, Dr. Alan Grant (Sam Neill) és Dr. Ellie Sattler (Laura Dern) személyében, valamint egy káoszelmélettel foglalkozó matematikust, Dr. Ian Malcolmot (Jeff Goldblum egyik legjobb szerepe), hogy meggyőzze a befektetőket a park biztonságáról, és odakeveredik Hammond két unokája is, akik majd a veszélybe kerülő gyerekek lesznek. A látogatók egy bemutató túrán vesznek részt, de hamarosan kiderül, hogy a dinoszauruszok viselkedése kiszámíthatatlan, különösen a velociraptorok és a Tyrannosaurus Rex igazán félelmetesek.
A Szirének pszichológiai háttere: Amikor eltűnik a határvonal a munkád és az identitásod között
A park rendszerei a technikus Dennis Nedry miatt összeomlanak, aki pénzért el akar lopni dinoszaurusz-embriókat, elszabadul a pokol, mindenki menekül a fékezhetetlen ragadozók elől. Végül sikeresen elhagyják a szigetet, az Hammond pedig (egyelőre) belátja, hogy nincs értelme szórakozni a természettel és istent, vagy Frankensteint játszva módosítani ezer és millió éves folyamatokat. Sarkosan összefoglalva tehát az az első film azt a konfliktust mutatja be, ami egy habókos milliárdos gyerekes álmai, az őt körülvevő talpnyalók pénzéhségen és néhány tudós idealista hivatástudata között alakul.
Nem véletlenül használtam Spielbergre a látnoki jelzőt: John Hammond a mai techoligarchákhoz hasonlóan él vissza a vagyonával, amikor életre kelti a dinoszauruszokat. A különbség azonban közte és Elon Musk között éppen az, ami a 90-es évek és a jelen között: a cinizmus. A beosztottjai között persze már ott vannak a mindenre hajlandó opportunisták, ő maga azonban alapvetően nem akar rosszat, pont ezért keresi meg a tudósokat, akiket nem felesleges nerdnek, hanem szakértőnek ábrázol a regény és a film is. A Jurassic Park nemcsak azt állítja, hogy a lehetőségek és a lehetséges megoldások között az etikusabbat kell, hanem azt is, hogy a tudomány szerepe fontosabb, mint a fogyasztás.
A 90-es években a Jurassic Park nemcsak a matematikusoknak és a paleontológusoknak volt jó reklám – az évtized egyik legnépszerűbb sorozatában, a Jóbarátokban Ross is őslénykutató – hanem sok médiatudóst is foglalkoztatott. A leghíresebb talán a képelmélet egyik alapítója, az amerikai W.J.T. Mitchell professzor, aki nemcsak számos tanulmányban említi a trilógiát, hanem egy egész könyvet szentelt a dinoszauruszok csodálatos visszatérésének The Last Dinosaur Book: The Life and Times of a Cultural Icon (1998) címmel.
A könyv kulcsszava a totemizmus: Mitchell ugyanis nem természettudományos, hanem kulturális szempontból vizsgálta a dinoszauruszok jelentését, amellett érvelve, hogy ezek a lények olyan kulturális szimbólumok, vagyis totemek, amik az amerikai társadalom ideológiai, hatalmi, tudományos nézeteit sűrítik magukban.
A dínók a valóságban nem támadnak meg senkit, hiszen a popkultúra játékfigurává, ágyneművé, Happy Meal menüvé, plüssfigurává szelídítette őket, a filmek így nem a természettudományok korlátlanságáról, hanem a társadalom vágyairól, szorongásairól, és értékválasztásiról szólnak. Az őslények feltámasztása része az emberi gőgnek és a fogyasztói kultúrának egyaránt, hiszen az újraalkotott lények végül nemcsak a filmben, hanem a valóságban is hatalmas reklámértékkel bírtak, és dollármilliárdokat termelnek ma is. Mitchell szerint a dinoszauruszok újjáteremtése nem a tudomány diadala, hanem a kulturális vágy beteljesülése, a halott múlt feltámasztása a digitális és genetikai technológián keresztül.
A dinoszauruszok társadalmi, gazdasági és hatalmi modelleket testesítenek meg, a történet pedig egy erkölcsi példázat arról, hogy mit jelent kijátszani a természetet. A T-Rex a feudális kapitalizmus szimbóluma, míg a nála is veszélyesebb raptorok a posztmodern kapitalizmust képviselik, hiszen nemcsak okosak, hanem kiszámíthatatlanok is. A dinoszauruszok félelmetes szörnyek, de a gyermeki vágyódás és nosztalgia képviselői is, ezért tud ennyire sokoldalúan működni az eredeti trilógia, és ezért árasztották el a dínós fogyasztási cikkek a 90-es éveket.
7 valós bűntényen alapuló Netflix-film és sorozat, amit nem érdemes egyedül nézned
A Jurassic World már csak árnyéka a múlt dinoszauruszainak
És hogy mindez miért fontos? Azért, mert mindennek a második, a 2010-es években bemutatott Jurassic World-trilógiában, főleg pedig a most a mozik műsorán nyári sikerfilmként futó, Jurassic World: Újjászületés című negyedik részben már nyoma sincs. A 2025-ös film kiindulópontja, miszerint néhány évvel a 2022-es Jurassic World: Világuralom történései után az emberek már hozzászoktak a dinoszauruszok jelenlétéhez, sőt, elunták őket, az őslényeket pedig kikészítették a környezeti hatások, és az Egyenlítő köré szorultak vissza – nem is lehetne pontosabb.
A 2020-as évek popkultúrája az unalomról és az ismétlésről, korábbi történetek szinte végtelenített újrajátszásáról szólnak, lásd még a Marvel- és DC darabokat, az évtized kifejezése pedig az „attention economy”, hiszen az egyre több és gyorsabban végbemenő krízis és válság miatt egyre több inger és pénz kell a figyelem fenntartásához. Látnoki vízió és etikai dilemma helyett marad a Jurassic Park dinoszauruszainak lecsupaszított csontváza, hogy egy stílszerű hasonlattal éljek. A technológiai fejlődése miatt a látvány nagyobb és durvább, a történet azonban egydimenziós.
A korszellemet a gonosz gyógyszergyár és annak még gonoszabb képviselője, Martin Krebs jelenti (a sokkal többet érdemlő Rupert Friend), aki megbízza a biztonsági szakértő Zora Bennettet (Scarlett Johansson, de minek alakítása), hogy csapatával génmintát szerezzen a világ három legnagyobb dinoszauruszától. Ehhez a csapathoz csatlakozik a kicsit balfék, de azért kigyúrt nerd, a dinoszaurusz-kutató Dr. Henry Loomis (a Bridgertonból ismert Jonathan Bailey).
Ahogyan a Jurassic Park tudós szereplőinek valahogy ma is elhisszük, hogy következetesen képviselnek valamit (újranéztem számtalan életkorban, úgyhogy tanúsíthatom), Loomisnak sajnos csak az marad, hogy néha akadékoskodjon a módszereken, néha pedig azon merengjen, miért akart paleontológus lenni, és milyen volt Alan Grant tanítványának lenni. A film ennek megfelelően elég vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok és a közönség részéről is.
Egyrészt valóban jó nézni: annak, aki szerette az eredeti filmeket, egyenesen kötelező, hiszen hozza a jól ismert fordulatokat és közhelyeket. Ugyanakkor pont az hiányzik belőle, ami egykor tudományos elemzések tárgyává tette az őslényes ősfilmet: az újítás, a gondolat, és a lélek. A Jurassic World: Újjászületés egy kicsit olyan, mintha nem a jelentések és konfliktusok, vágyak és szorongások megjelenítője lenne, hanem csak az eredeti filmek iránt érzett nosztalgia. Tét nélkülibb, mint egy dinoszauruszos pohár a Happy Meal menüben.
