Az új-zélandi énekesnő még mindig csupán 20 éves, de máris mögötte van egy igencsak nagy szenzációt okozó debütáló lemez. A Pure Heroine négy év távlatából is közel tökéletes album, az olyan slágerek, mint a Royals vagy a Tennis Court kiállták az idők próbáját.
Ezeket láttad már?
A hihetetlenül tehetséges Lorde jól kapta el a pillanatot, Lana Del Rey a csúcson volt, a rosszkedv, a világvége-hangulat győzelemre jutott a popzenében. A sztárallűröket látványosan elutasító tini, a normcore új istennőjeként tündökölt, ugyanakkor az A-listás sztárok azonnal felkarolták, Taylor Swift behúzta a csapatába, és bármilyen visszafogottnak mutatkozik is, Lorde is elkezdte a hírességek életét élni. A második lemezéről már nagyon régóta beszél, de viszonylag hosszan érlelte magában, mire végre megérkezett. A korábbi interjúkban többször is kifejtette, hogy teljesen más lemezt szeretne készíteni, mint a Pure Heroine, sőt azt is mondta, hogy valószínűleg sokan, akik szerették az első albumát, meglepődnek majd a Melodramán. Mondjuk, ebből például semmi nem igaz, Lorde nem lépett le a debütálása során kijelölt útról, de ezért talán inkább hálásak lehetünk.
A Melodrama már a címében sem árul zsákbamacskát, az biztos, hogy nem ezektől a daloktól lesz kacagós jókedved, és a legszebb napsütéses délutánt is lazán teszik tönkre a többnyire a magányról, félresikerült kapcsolatokról, kiégett estékről mesélő számok. Nagyon úgy látszik, hogy a popzene egyik legmarkánsabb élménye a rosszkedv, The Weekndtől Sián át Kanye Westig mindenki szomorkodik. Nem a buli, sokkal inkább a magányos, gyötrődésekkel teli másnap, az álmatlan hajnal, a kilátástalan reggel érdekli őket. Lorde új lemezén egy felhőtlen pillanat sincs, a legjellemzőbb mozzanat talán az, amikor a Hard Feelings/Loveless című dal második tételében, egy viszonylag tempósabb, már-már táncolható zenei témára betűzve susogja ez énekesnő, hogy ez "Szeretet nélküli generáció". Minden, ami szép, amire érdemes emlékezni, az már végleg a múlt, mint egy régi megsárgult fotó - még csupán 20 éves, de már csak a nosztalgia marad neki.
A Melodrama ugyan felvidítani biztos nem fog, de összességében egy nagyon okos és a legjobb pillanataiban egészen gyönyörű lemez. Lorde ugyan nem tér le a Pure Heroine által kijelölt útról, ugyanakkor sikerül zeneileg tágítania a saját világát. Bár kétségkívül a legbensőségesebb pillanatok a szinte puritán hangszerelésű dalok, mint a Liability vagy a Writer in the Dark, ezekben érvényesül a leginkább Lorde mélyen bársonyos hangja. Kifejezetten izgalmasra sikerült a poposabb dalok hangszerelése, nagyon érdekes kísérlet, hogy jó pár számban fúvósok támogatják meg a fő dallamot, amitől izgalmas csavart kapnak a számok. A Green Light, a Homemade Dynamite vagy a Supercut pedig könnyen slágerekké válhatnak, főleg az olyanok körében, akik táncolás közben is szeretnek pityeregni.
Lorde tipikusan olyan lemezt készített, amit érdemes végighallgatni, rengeteg egymásra utaló apró mozzanat köti össze a dalokat. Ez persze elég nyilvánvaló, hiszen a Sober és a Liability párdalt is kapott, de ezen túl is felkínálja, hogy újra és újra meghallgasd, persze csak akkor, ha már minden mindegy, és jöhetnek a könnyek.
