Malik Andrea: „A kultúra az életem legnagyobb mozgatórugója”
A Táncszínház művészeti vezetője, a Deszkavízió alapító-főszerkesztője. Kicsit újságíró, kicsit színházi alkotó. Kíváncsi és folyamatosan tanuló nő. Szereti a lélekszaggató prózát, Knausgardot olvas, és a táncművészet sokszínűsége és értékei az ő munkájának is köszönhetően jelennek meg a Nemzeti Táncszínházban. A Menő kerület kampány keretében Malik Andreával beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Budapest második kerülete mindig is pezsgő kulturális életéről volt ismert, de az itt élő nők aktív szerepe eddig kevesebb figyelmet kapott. A "Nők a kerületi kultúráért – egy kulturált kerületért" projekt éppen ezt kívánja megváltoztatni, huszonnégy helyi nő bemutatásával, akik kiemelkedő szerepet vállalnak a kerület kulturális és közösségi életében. A MeNŐ kampány keretében megvalósuló kezdeményezést Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház ügyvezetője indította el, azzal a céllal, hogy láthatóbbá tegye a nők hozzájárulását a helyi közösségekhez. A kampány egyik résztvevője Malik Andrea, aki szintén aktívan formálja a kerület kulturális arculatát.
Ismered egy olasz balettművész anekdotáját? Egyszer megkérdezte a kardiológus unokatestvérét, hogy miért érdekli ennyire a balett, hiszen sokkal fontosabb dolgokat csinál. Erre azt válaszolta: azért, mert a művészet az egyetlen, ami a koszorúéren kívül képes életben tartani az embert. Te hogy vagy ezzel?
Ezzel egyetértek minden szempontból. Az én kedvenc megközelítésem az, amit Török Joli, a Táncszínház korábbi igazgatója mondott: a tánc és a kultúra a legjobb immunerősítő. A kultúra az életem legnagyobb mozgatórugója. Én mind a Deszkavízió-s munkámat, mind azt, amit a Nemzeti Táncszínházban csinálok, szolgálatnak fogom fel, hogy én ezzel tudok adni, az emberek lelkét megszólítani. Olyan problémákra, történésekre tudunk reflektálni, amelyek foglalkoztatják az embereket, vagy adott esetben eszükbe sem jutna.
A tánc ennek egy nagyon különleges formája, mert nem adja a szádba, hogy mit gondolj az előadásról, szabadon asszociálhatsz. A darab arra az élethelyzetre reagál, amiben éppen vagy: a zene, a látvány, a mozdulatok. Nincs izgalmasabb, mint kivenni egy képzőművészeti alkotásból azt, ami téged megszólít és épít. Erre ráirányítani a figyelmet nagyon izgalmas, hiszen az emberek vágynak a minőségi előadásra, ami nem egy pillanatnyi élmény, hanem valami olyan, amit magukkal vihetnek és kapaszkodót jelent.
Mit tesz hozzá a Táncszínház élményéhez az, hogy egy ilyen nagy légterű, kvázi közösségi épületben van?
Én azt gondolom, hogy ez a második kerület szíve: egy impozáns épület, ami télen-nyáron nem csak színházként funkcionál, hanem közösségi térként is: itt a kávézó - ahol találkozhatsz táncművészekkel és koreográfusokkal -, illetve a Millenáris programjainak is helyet adunk, például az őszi Margó Fesztiválnak vagy a nemrég megrendezett BCEFW Fashion Hub-nak. Az épület minden négyzetcentimétere alkalmas arra, hogy belakjuk.
Budapest második kerületében nők kampányolnak a kultúráért
Jöhet egy jó katarzis?
Ha színházba járó, kultúrát fogyasztó emberekkel beszélgetünk, a legtöbben a klasszikus színházat említik, a táncelőadásokat kevésbé. Te is más közegből jössz, hogyan szerettél bele ebbe a műfajba?
Szerintem nem lehet nem beleszeretni a tánc műfajába, annyira más kifejezési forma, mint bármi más. Mivel a Deszkavízió mamája vagyok, hét éve a színház az életem. A próza szólított meg, abból is az érfelvágós fajta. (Nevet.) A háromórás, ütős, lelkemet szétszaggató, de a katarzissal megkönnyebbülést hozó darabokat szerettem. Aztán belecsöppentem a Nemzeti Színházban a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Körhinta előadásába, ahol olyan atmoszférát és enteriőrt teremtettek a táncosok a színészek köré, hogy muszáj volt „utánajárnom”, hogy ez micsoda. Elmentem az előadásaikra, majd amikor a Budapest Táncfesztiválon egy olasz csapat elképesztő kortárs balettet varázsolt a színpadra csodálatos harmóniában, teljesen beleszerettem a műfajba.
Katartikus élmény volt, hogy értem azt, amit el akar mondani a koreográfus anélkül, hogy bármit el kellene olvasnom hozzá. Visznek az érzelmek, tudok velük azonosulni. Először lehet, hogy rá kell szánnia magát az embernek, hogy bejöjjön ide és megnézzen egy előadást, de ha hagyja, hogy átfolyjon rajta az az érzelmi töltet, ami a színpadon pulzál, képes lesz menni a darabbal.
De nem olyan könnyű felülni erre az érzelmi hullámra, hiszen nagyon erősek is lehetnek, talán definiálni sem tudjuk őket. Ezzel a sodródó élménnyel nehezen tud mit kezdeni a racionális agyunk.
Olyan ez, mintha kibillennél a saját komfortzónádból, de közben nagyon könnyen bele lehet „süppedni” a látottakba és az élménybe, egyszerűen körülölel.
Hogyan erősíti egymást a két munkád, a Deszkavízió és a Táncszínház?
A Deszkavíziónál minden anyag hozzám fut be, ami miatt elképesztően sok információ épül be az agyamba, mélyítve a tudásomat és az ízlésemet. A két terület erősíti egymást, komplex gondolkodást ad. Azt szoktam mondani, hogy kicsit „bent” is vagyok, mert a színház életével foglalkozom, de kívülről is tudom szemlélni az eseményeket mint újságíró.
Siker, empátia és esélyegyenlőség – Nézd meg a GLAM Talks with Mérő Vera legújabb részét!
Megérzések, tanulás, misszió
Mennyire hallgatsz a megérzéseidre?
Nagyon. A Deszkavízió is így épült fel, nem volt benne olyan jellegű tudatosság, hogy mi most akkor egy klasszikus értelemben vett szerkesztőség leszünk. Mentem azután, amit jónak gondoltam, és amikor valami nem működött, megpróbáltam másképp. Azt gondolom, amikor beleteszed valamibe a munkát és elvégzed a feladatodat, akkor a lehetőségek is megérkeznek, mert tisztán látszik, hogy mit akarsz.
A Deszkavízió egy független kulturális hírportál, ez neked alapvetésed.
Én szakmai alapon működöm, nálunk nincs politika. Mindig van és lesz is valami, ami felborzolja a kulturális szférát, de azt vallom, hogy nekünk nem az a dolgunk, hogy a botrányokról beszéljünk, hanem arról, ami a színházakban szakmailag folyik. Az én szememben a kultúrának nincsen oldala, csak értéke. Büszke vagyok rá, hogy 34 ezer ember kíváncsi a gondolatainkra. Mindannyian misszióként tekintünk a Deszkára, és ez a szabadság elképesztően nagy eredmény.
Ahogy beszélsz, nem csak a szeretetet érzem ki, amivel a munkádhoz és a feladataidhoz viszonyulsz, hanem egy nagyon erős tanulás iránti vágyat: mintha minél mélyebbre szeretnél ásni, hogy ne maradjon fekete folt sehol.
Én folyamatosan tanulok: izgat és motivál, hogy minél többet tudjak egy előadás létrehozási folyamatáról, minden háttérmunkát beleértve. De az is a tanulás része, hogy figyelem a minden évben mást megalkotó társulatokat: mit csinálnak, miről „gondolkodnak” éppen, tudjuk-e segíteni őket, mert azt vallom, az is felelősségünk, hogy a fönnmaradásukért dolgozzunk. Én nagyon élvezem a folyamatos változást, hogy még mindig nagyon sok első élmény ér – és nagyon remélem, hogy sokáig így is lesz.
