Márfi Márk: „Az előadásaim beszélgetésre ösztönzik az embereket”
Márfi Márk 2020-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Első drámáját, a Telik - egy óra az életedből című monodrámát 2021-ben mutatták be a Lóvasúton, azóta közel 100 alkalommal szerepelt telt ház előtt, de nem csak a fővárosban és vidéken, hanem a határon túl és számos európai nagyvárosban is.
Ezeket láttad már?
A 2024-ben a Szemle Plusz versenyprogramjában a közönség által legjobb előadásként jutalmazott Telik után 2025 tavaszán elkészült Márfi Márk második drámája Lassan címmel, 2026 februárjában pedig érkezik a harmadik, mely Tovább címen kerül a közönség elé. A három dráma személyes élmények alapján dolgozza fel egy család történetét.
Gondoltad volna, hogy ekkora ívet fog befutni életed első írása?
Amikor 2020-ban a diplomamunkámként megírtam, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ebből egyáltalán előadás szülessen. Az meg aztán teljesen várakozáson felüli volt, hogy elérjük vele ezt az előadásszámot. Közelítünk a 100. felé. Néha csak úgy eszembe jut, hogy álmodom-e, de tudom, hogy nem, mert kőkemény munka van benne.
A közösségi felületeiden láttam, hogy sokat utazol az előadásokkal, 2026 elején például Ausztráliában fogsz fellépni. Ezt hogy sikerült tető alá hoznod?
Mivel mögöttem nincsen semmiféle PR gépezet, én vagyok a produkcióim mindenese, és a személyes jelenlétben hiszek. Ott voltam a Pozsonyi Pikniktől kezdve minden olyan fórumon, ahol a kulturális szférának van lehetősége képviseltetni magát. Decemberben pedig kint vagyok hétvégenként egy adventi vásáron, ahol próbálom megszólítani az embereket. „Szia, szoktál színházba járni?” Nagyon érdekesek a reakciók, mert itthon azt szoktuk meg, hogy politikai vagy vallási üzenetekkel, illetve sajnos leginkább hajléktalanok szólítanak le az utcán, és ezeket a többség igyekszik elkerülni.
A rengeteg lekoppintás sem szegi a kedvemet, így kezdtem el beszélgetni a Telik kapcsán egy kedves magyar hölggyel, aki éppen hazalátogatott, de Ausztráliában él, és akivel aztán telefonszámot is cseréltünk. Utánanézett bővebben a projektnek, minden kritikát, ajánlót, interjút elolvasott és az ottani pedagógus kollégáival megszavazták, hogy meghívják a darabot.
Az ilyen történések miatt érzem azt, hogy minden mindenhez kapcsolódik, hogy nincsenek véletlenek, megéri még a hidegben is az utcán állni, mert ez is előre visz. Úgy tapasztalom, hogy az alázat mindig jóhoz vezet.
Varga-Járó Sára: „Zsófival ellentétben, én már megtaláltam a helyemet a világban”
Az RTL-en december végén indult a Gólkirályság harmadik évada, az előzőt éppen ismétlik, ebben te egy a céljaiért eléggé elszánt focistát játszol. Felismernek az emberek, amikor leszólítod őket?
Meglepően kevesen, ahhoz képest, hogy a sorozatnak mekkora nézettsége van. De arról statisztika is van, hogy Budapesten kevesebben néznek TV-t, így attól, hogy nem ismernek fel minden sarkon, nem esem kétségbe. Akik megismernek, azok sokkal inkább a Radnóti Színházból emlékeznek rám, ahol a 10 című előadásban láthatnak immár nyolc éve.
A trilógiád befejező részeként februárban érkezik a Tovább, amelyben az édesapád és a bátyád karaktere is megjelenik. Mi alapján választottál erre a két szerepre kollégát?
Terhes Sándorral már játszottam korábban, és nagyon szerettem azt, ahogy dolgozik. Sajnos kevés közös jelenetünk volt, de már akkor tudtam, hogy amint lehetőségem lesz felkérni valamire, megteszem. Az apa karakterét fogja alakítani. Ertl Zsomborral, a Vígszínház fiatal titánjával pedig együtt jártunk az SZFE-re. Osztálytársam volt, együtt diplomáztunk. Nagyon fontosnak tartottam, hogy olyan ember játssza a testvért, akivel van múltam. És vele van.
Sírtunk, nevettünk, összeizzadtunk a mozgásórákon, tanultunk együtt a konyhában éjszaka, segítettük egymást, veszekedtünk, verekedtünk, buliztunk, csajoztunk. Az egyetem alatt — kis túlzással — szinte több időt töltöttem vele, mint a bátyámmal az életben. Nagyon intenzív volt az egyetemi éra. Az is fontos, hogy öt év után újra együtt állunk majd színpadon, és azt gondolom, hogy erre a tanár úr is nagyon büszke lenne. Valamint, bár apróság, és talán kissé szentimentális is, de emlékszem arra, hogy amikor édesanyám annak idején nézte a vizsgaelődásainkat, nagyon tetszett neki Zsombi játéka. Ráadásul fel is nézek rá. Anyára is, Zsombira is. Mert nemcsak tehetségesnek, hanem jó embernek is tartom.
Most, hogy a három drámádból előadás lett/lesz, összeértek benned azok a szálak, amelyekre a válaszokat kerested?
Olyannyira összeértek, hogy a Telik és a Lassan utáni közönségtalálkozókon elkezdtem megérezni azt, hogy az előadásokkal ismeretlen embereket ösztönzök arra, hogy beszélgessenek egymással. A Lassan egy anya-fia közötti halogatott beszélgetés, ami köztem és édesanyám között csak kellett volna, hogy megtörténjen, de sajnos nem történt meg. A nézők szemét jószerével felnyitja, hogy nekik talán még nem késő egy eddig halogatott beszélgetést kezdeményezni.
A harmadik rész, a Tovább, primer szinten a gyászról szól. Három férfi ugyanazt a személyt gyászolja, de mégis három teljesen különböző módon élik meg magát a gyászt. Három férfit látunk, akik az anya halála után szétestek. Eltávolodtak egymástól, talán pont a gyász különböző megélései miatt. Egy szigeten találkoznak, éjjel. Azon a szigeten, ahova az anya hamvait hozták. Beszélgetnek. Ennyi. A bemutatót a Lóvasúton tartjuk 2026 februárjának végén.
Azon túl, hogy az önkifejezésre, feldolgozásra neked ez a kitárulkozás volt a művészi eszközöd, az előadások mennyiben változtatták meg a kapcsolatodat, kötődésedet a családoddal?
Nagyon fontos kérdés, köszönöm! Az őszinteség nem azért jó, mert behozza a közönséget, hanem mert a közönség tud hozzá kapcsolódni. Ezt az elmúlt öt év abszolút bizonyította. Nekem is nagy felismerés volt, hogy nem érdemes halogatni dolgokat. Édesapámmal és a bátyámmal már nem akartam megélni ugyanazt, mint édesanyámmal: hogy késő. Írtam egy drámát, amin keresztül tudok velük beszélgetni. És miközben megírtam, beszélgettem a közönséggel és közben őszinte, valós példát tudtam mutatni arra, hogy miért érdemes nekifutniuk nekik is az övéikkel. Hiszen bár nem volt könnyű, nekem bevált. Sikerült.
Márkus Luca: „Meg tudtam szeretni azt, ahogy kinézek”
Minden egyes előadással a saját bőrödet viszed a vásárra. Ez könnyebb már, mint a kezdetekben?
Elkezdtem nem félni. A Telik-nél tudtam, hogy meg kell védenem a szakdolgozatomat, tehát ezzel támadhatóvá kellett váljak. Az vagyok. Azzal, hogy őszinte vagyok, azzal, hogy nyílt vagyok, tudom, hogy kiteszem azt a felemet, amibe bele lehet kötni. Tudtam, hogy ezt a drámát a fiktív elemek ellenére is össze fogják kötni velem. De ezt vállaltam, mert a dráma és az adott este úgy lesz teljes. Soha egyetlen negatív visszajelzést sem kaptam nézőtől annak kapcsán, hogy én hogy viselkedtem a drámában, vagy valamit nem csináltam jól az életben, mert látják azt, hogy foglalkozom vele, és látják az utat, és azt is, hogy semmit nem akarok megúszni.
Az segít neked, hogy az előadások után többnyire van közönségtalálkozó?
Nagyon sokat segít a közönségtalálkozó, ami, bevallom őszintén, nem csak a közönség miatt van. Nekem is szükségem van rá. Amúgy sem tudnék olyankor elaludni éjjel kettőig, és így legalább nem fordul letargiába az estém. Inkább a közönségre fordítom a figyelmet és az energiát, akikkel egyébként is szívesen töltök időt, mert mindig inspirálnak.
Amit te csinálsz a színpadon, az fizikálisan és mentálisan is óriási munka. Mivel töltekezel, amikor nem dolgozol?
Régen mindenhova biciklivel mentem, aztán egyszer csak elkezdtem ezt komolyabban venni. Immár kétszer teljesítettem a Hungarian Divide-ot, az ország legnagyobb, legnehezebb és legemberpróbálóbb kerékpáros ultramaratonját. Intenzíven tekerni egyszerre edzés és kikapcsolódás. Egyben tart fizikailag, ugyanakkor nagyon jól tudok közben gondolkodni, mert amikor az ember egy ilyen teljesítményt sajtol ki magából, akkor teljesen másképp pörög az agy.
Hihetetlenól felszabadító erővel bír, hogy ép ésszel, mentálisan és pszichésen is jól vigyél végig egy ennyire összetett folyamatot, amit ez a teljesítés jelent. Rengeteg visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy a kerékpározás kapcsán mennyi embert ösztönöztem mozgásra, ami nagyon jó érzés!
Náray Erika: „Ma már minden felkérésnél azt nézem, hogy találok-e benne örömöt”
Van melletted társ, aki megért, meghallgat, és támogat minden törekvésedben?
Igen, szerencsére van. Ez egyedül biztos, hogy nem menne. A társam, aki az élet minden területén a társam, és amit sosem tudok neki eléggé meghálálni, Zsombolyay Linda, casting director. Nagyon sokat köszönhetek neki. Ő elfogadja a legelfogadhatatlanabb pillanataimat is. Még azt is, amikor egy évben egyszer 10 napra elvonulok és széthajtom magam, mert tudja, hogy úgyis 8 nap alatt teljesítem a 10 napot és utána, ha nem is más emberként, de mindenképpen megerősödve térek vissza.
Látja a hétköznapjaimban, hogy mekkora stresszel jár az, amit csinálok, és nem csak azt, hogy párhuzamosan írok, és próbálok létrehozni egy újabb független színházi előadást, hanem ahogy a kész előadásokat próbálom fenntartani. De szeretném megemlíteni Balázst is, aki szintén óriási segítségem ebben az egészben. Mr. Bukovszky, remélem bejárjuk a világot!
Nem tudom, szoktál-e számvetést készíteni, de így képzelted el a 2025-ös évet?
Nem így képzeltem, de azt gondolom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy önazonos legyek, és megvédjem azt, amit felépítettem és tovább is tudjak menni.
