A Julieta 100 perc érzelmi hullámvasút
Ma debütált a magyar mozikban Pedro Almodóvar legfrissebb alkotása, a Julieta. Az új film tökéletesen illeszkedik a spanyol rendező eddigi munkásságába, és úgy folytatja kedvenc témájának fejtegetését, hogy még így, sokadszorra is képes egészen új perspektívából megközelíteni azt.
Ezeket láttad már?
A rendezőhöz mindig is közel állt a családi, azon belül is a női sorsok boncolgatása és az igazságkeresés, a Julieta esetében pedig ezt egy még magasabb szintre emelte.
Adott egy nő, a mosolygós, de láthatóan megtört Julieta (Emma Suárez), aki mindig is sötét titkot őrizgetett párja előtt. Egy napon belefut egy régi ismerősébe, akitől hírt kap 12 éve nem látott lányáról (Adriana Ugarte), és ez a pillanat teljesen felforgatja az életét. Kizökkenti a mindennapi komfortjából, és hirtelen leomlik a fal, amit egy tucat év alatt vont maga köré. Úgy dönt, egy levélben tárja fel lányának, mi is történt kettejükkel és családjukkal, és szembenéz mindazzal, amit hosszú évekkel ezelőtt eltemetett magában. Julieta és egykori családja történetét a levélen keresztül ismerjük meg, és erről nem is árulunk most el többet, hiszen nem szeretnék lelőni a sztori legfontosabb csavarjait.
Persze mindez jóval több mint egy egyszerű családi dráma boncolgatása. Még ha a film Julieta történetét is helyezi a fókuszba, a valóságban minimum három, de akár öt ember tragédiája is külön-külön értelmezhető. Ezek a szálak véletlenül, vagy kevésbé véletlenül (talán ez az egyik legfőbb kérdés) gabalyodnak össze, és deja vu-szerű visszatéréseket idéznek Julieta világában. Miért lépnek be, és miért kerülnek ki szereplők végérvényesen az életünkből? Mikor követünk el bűnt, és mi az, amiért meg kell bűnhődnünk? Emellett nem csak perszonális szinten, de a társas kapcsolatokban is felmerül a kérdés. Meddig, milyen áron tart a hűség, és egyértelműen elítélendő-e valaki, aki hűtlen? Létezik-e egyáltalán objektív igazság, és lehetséges-e új életet kezdeni?
100 perc alatt rengetegszer megsajnáljuk, megszánjuk, és megvetjük a szereplőket, majd újra megbocsátunk nekik. Almodóvar egyik legszimpatikusabb jellemzője, hogy nem egyértelműen jó vagy rossz karaktereket alkot, és gyakran a legnonszenszebb döntéseket is érthetővé teszi előttünk. Mindenkinek megvan a saját igazsága, és ezáltal mindenki felmentést nyerhet. A rendező szívesen indul ki szereplői múltjából, és egy régen lezártnak hitt témát aktualizál újra - gondoljunk csak a Mindent anyámról vagy a Rossz nevelés című filmre. És ami a legfontosabb: rendre bebizonyítja, hogy nem létezik olyan, hogy "lezárt múlt".
