Sarah Everard meggyilkolása: minden, amitől nőként egész életemben rettegnem kell

– ezek teljesen hétköznapi beszélgetésekből kiragadott mondatok, melyek anyám és köztem, vagy barátnőim és köztem hangzottak el az utóbbi években. De hogy lenne ez normális? Hogy lehet elfogadni, hogy egy olyan világban élünk, ahol folyamatosan rettegnem kell csak azért, mert nő vagyok?

Hol is kezdjem. Krisztina 27 éves volt. Annak ellenére, hogy a sors mindent megtett, hogy nehéz legyen az élete - gyerekkorában megszakadt a kapcsolata az apjával, 25 évesen pedig édesanyját is elvesztette – ő mégis mindig vidám volt. Okos volt, tervekkel, ambíciókkal. Ott állt előtte az élet, egy jobb élet, amit soha nem kapott meg, mert egy reggel, amikor kinyitotta saját lakása ajtaját egy férfi öklével találta szemben magát, aki berángatta a saját házába és saját táskájának övével megfojtotta. A férfi 8 évet kapott, mert tudatmódosító szerek hatása alatt állt. A férfi kileste őt, éjjel bemászott az udvarába és megvárta a reggelt, amíg kilép az ajtón. 8 év. Ez a történet amíg élek kísérteni fog. Soha nem felejtem el, ahogy hazaértem az egyetemről, bekapcsoltam a laptopom és a helyi híradó videója felugrott az idővonalamon. Azonnal felismertem a házat. Néhány perc múlva már záporoztak az üzenetek, a kommentek és senki nem érette, hogyan történhetett ez.

Kísérteni fog, magam előtt látom a házat, az udvart, a nappalit, ahol meggyilkolták. A fehér padlót és a fa bútorokat, minden részletet, ami miatt hónapokig nem mertem lekapcsolni a villanyt, amikor aludni mentem és amiket minden egyes alkalommal láttam, amikor lehunytam a szemem. Amire mindig emlékezni fogok azok ezek a mondatok:

Miért lakott egyedül fiatal nőként? Biztos viszonyuk volt.

Nem volt viszonyuk, de ha lett volna, az feljogosítja arra, hogy megölje? Miért lakott egyedül fiatal nőként? Ha valaki nőként egyedül él, az ok arra, hogy megöljék? Csak azért ne merjen valaki önálló lenni, mert félnie kell, hogy valaki megöli?

Sarah Everardot március 3-án este rabolták el, egy héttel később pedig megtalálták a holtestét egy erdőben.

Sarah története jelenleg hatalmas médiafigyelmet kap és csak remélni tudom, hogy elindít valamit, ami biztonságosabb hellyé teszi a világot a nők számára.

Hogy mitől rettegek? Mindentől.

Szórakozóhelyek

Szerencsére most már van kifogásom – a Covidon túl is -, mondhatom, hogy kiöregedtem. De amikor 10 évvel ezelőtt Budapestre költöztem, mindenki arra volt kíváncsi, milyen itt bulizni, hová járunk, stb. Én egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam bulizni Budapesten. Hogy miért? Mert féltem. Mert az összes alkalom úgy végződött, hogy zaklatni kezdtek. Szerencsére mindig ott voltak a barátaim, tehát soha nem történt semmi baj, de mindig voltak olyan pasik, akik nem értették meg, amikor azt mondtam, NEM! Így vagy egész este ostromoltak, vagy félelmetesen bámultak a pult mellől, vagy követtek a szórakozóhely területén belül mindenhová. Feláll a hátamon a szőr, ha ezekre az emberekre gondolok. Ha egy nő azt mondja, hogy NEM, akkor az annyit jelent, hogy NEM! Ez lenne az első lépés. Jogom van nemet mondani, mindenkinek joga van hozzá. Sarah Everard is nemet mondott.

Sötétedés után ne menj ki?

Igen, volt, hogy el kellett futnom. Szerencsére mindig meg tudtam őrizni a higgadtságom, de ahogy mondom, ez csak szerencse kérdése. Az első ilyen inzultus az első héten ért, miután Budapestre költöztem. A Kálvin tértől néhány lépésre laktunk az egyik barátnőmmel és a Fővám térről jöttem haza. Este volt, nem éjjel, este.

Kb. 10 lépést tettem hazafelé, amikor egy fickó mellém szegődött. Először nem akartam róla tudomást venni, de aztán amikor arról kezdett beszélni, hogy haza akar kísérni, nehogy bajom essen, rossz érzésem lett. Nem akartam, hogy tudja, hol lakom, de ott voltam egy utcányira a lakástól, ő pedig nem tágított. Mindent bevetettem, próbáltam kedvesen, határozottan elküldeni. A végén az a taktika jött be, hogy felhívtam a lakótársam és kértem, hogy induljon el felém (az illető nem értett magyarul), és azt mondtam neki a barátom úton van, szembe fog jönni velünk. Ekkor egy szó nélkül megállt és elindult a másik irányba, én pedig sprinteltem, ahogy csak tudtam a kapualjban pedig ott várt a lakótársam.

Egy fokkal ijesztőbb volt, amikor szintén nem későn este a Nyugatinál elmentem egy fiú banda mellett (fiúk, nem férfiak, ha nagyon korán kezdem, a fiam is lehetett volna bármelyik), amikor az egyikük utánam szólt, hogy randiznék-e vele. Nem szóltam semmit, úgy csináltam, mintha nem is hallanám, csak mentem tovább, majd utánam rohant megfogta a karom és elkezdett rángatni, hogy menjek vele. Rengeteg ember volt körülöttünk, senki sem segített, pedig kiabáltam, hogy engedjen el és hagyjon békén. Egy határozott mozdulattal elrántottam a karom és ismét jöhetett a jól bevált sprint, majd felugrottam a 4-es 6-osra.

De egy másik alkalommal éppen a 4-es 6-osról szálltam le úgy, hogy tudtam, egy férfi követ. Általában nagyon figyelek, hiszen tudom, hogy nőként veszélyben vagyok. Mindig. Szándékosan nem mentem át a zebrán, amikor zöldre váltott a lámpa, ő sem. Csak állt mellettem. Aztán, amikor átmentem, ő is jött. Az ő esetében sem akartam, hogy tudja hol lakom, pedig 3 lépésre voltam a lakástól. De ott álltam a téren, körülöttünk emberek, ő bámult rám, én pedig elővettem a telefonom és felhívtam azt a barátnőmet, aki tovább ment a villamossal.

Egy férfi követ, bámul engem, nem merek elindulni.

– csak ennyit mondtam.

Majd olyat tettem, ami miatt valószínűleg őrültnek hittek. Üvölteni kezdtem. Elkezdtem üvölteni a telefonba a személyleírást, azt, hogy követ, azt, hogy bámul, azt, hogy félek tőle. Megijedt és zavart tekintettel felszállt a villamosra. Most nem én, ő. Én pedig haza rohantam rettegve, remegve, sírva, hogy megint ez történt. Nem csináltam semmit, csak találkoztam egy barátnőmmel és leszálltam a villamosról. Szerencsém volt. Sarah Everardnak nem volt szerencséje.

El akarok bújni

Amikor járvány lett és maszkot kezdtünk hordani, az volt az első gondolatom, hogy végre elbújhatok. Nem látják majd az arcom, nem fognak utánam fütyülni az utcán, nem fognak kiabálni autóból kihajolva. És ahogy ezt átgondoltam, azonnal éreztem, hogy erre mondják, keserű öröm.

Miért nem öltözhetek úgy, ahogy akarok?

Ha tudom, hogy este egyedül kell hazajönnöm, nem veszek fel magas sarkút. Mert abban nem tudok gyorsan futni. Sőt, szoknyát se, mert az könnyű lerángatni. Nem viselek élénk rúzst, mert az feltűnő. A hajamat is inkább kontyba kötöm, mert a hosszú szőke hajam is túl feltűnő. Ezek a dolgok sokszor megfordultak a fejemben, de a maszk a legjobb bizonyíték arra, hogy az, hogy eltakarom magam, nem garancia semmire.

Maszkban, bő farmerben, sapkában, tornacipőben is kiabáltak már utánam az utcán. És bárcsak emiatt azt érezném, hogy de jó nő vagyok, de nem. Azt érzem, hogy kiszolgáltatott vagyok, mert nő vagyok. Sarah Everardnak is csak ennyi bűne volt.

Miért kell trükközni?

Miért kell azon gondolkodnom, mit vehetek fel? Miért kell három utcányi kerülőt tennem, csak azért, hogy elkerüljem a munkásokat, akik fél éve minden alkalommal, amikor arra megyek, minősíthetetlen megjegyzéseket tesznek rám? Miért kell félnem tőlük? Miért kell félnem az utcán? Miért kell félniük a nőknek mindenhol? Miért nem vagyunk biztonságban?

A nők elleni erőszak nem ott kezdődik, hogy elrabolnak, megerőszakolnak, meggyilkolnak egy nőt. A nők elleni erőszak benne van minden egyes minősíthetetlen ˝bókban˝, minden egyes autóból kikiabáló hangban, minden egyes el nem fogadott NEM-ben, minden egyes pillanatban, amikor félnünk kell. Hol vannak azok a törvények, amik ezeket a megnyilvánulásokat büntetik? Amik nem engedik majd, hogy Sarah Everard sorsára jussunk?