Nárcisztikus nőcsábász és pitiáner tolvaj a férfi, aki a Stockholm-szindróma kifejezést ihlette

A streaming óriás legújabb sikersorozata villámgyorsan ledarálódik, mert nagyon sötét humora van, szórakoztató, és hihetetlenül pörgős, amiért Jonas Akerlundnak, korunk legfelkapottabb videókliprendezőjének jár a kézcsók. A sorozat Clark Olofsson önéletrajzi könyve alapján készült nem kevés kiszínezéssel a fogyaszthatóság szellemében.

Egy nárcisztikus sztárbűnöző születése

„Sztárbűnöző”. Eszem meg áll, de Clark Olofssont valóban annak számít(ott), pláne most, hogy a Netflix előrukkolt az élettörténetével, ami 1947-ben veszi kezdetét, amikor csecsemő testtel, de felnőtt fejjel megszületik, és végig narrálja az életét. Hamar kiderül – ami szinte minden sötét lelkű bűnöző esetén -, miszerint a papa alkoholista volt, és verte az egész családot. Szóval problémakezelés tekintetében volt honnan merítenie az ifjú Clarknak, aki azt látta: az erőszak mindenre megoldás. Itt mindjárt ki is kell emelni a főszereplőt Bill Skarsgardot, akire valósággal ráöntötték a szerepét. Azonfelül, hogy királyként pöffeszkedik a karaktere bőrében, túlzás nélkül állítható: elviszi a hátán az egész műsort. Akármilyen suttyónak is legyen ábrázolva Clark, egy kicsikét tényleg mindenki beleszeret.

Szóval itt ez a jóképű, cinikus és lázadó szellemű fiatal, aki piti kis tolvajból szép lassan világhírű bűnözővé válik. Ám hosszú odáig az út, ami lényegében pénzzel, piával és droggal van kikövezve. Főhősünk kész Don Juan, és már egész fiatalon harvardi diáknak adta ki magát a strandon, így kenve kenyérre egy gazdag mamit és a lányát, akik rögtön haza is vitték magukkal. Rómeónk igazi nőcsábász, pontosan tudja, mit kell mondania a hölgyeknek.

Szexjelenetekből – kis túlzással – nincs hiány, de főleg inkább meztelenkedésnek lehetne őket titulálni, ugyanis a Casanova nemcsak a celeb bűnöző, hanem a „Leggyorsabb szerető” címet is kiérdemelte. A hölgyek és az átbulizott, drogos évek közben időről-időre bevonult a dutyiba, hogy kipihenje magát. Mondani sem kell, ott rendre elunta magát ezért mindig valami furmányos trükköt kiagyalva, hülyét csinálva a törvény embereiből, de elérte, hogy saját bevallás szerint 17-szer is megszökjön.

Igazából ez adja az egész sztori keretét. Lop, szexel, partizik és hűsöl. Két merőkanállal habzsolja az életet, és egyre inkább úgy tűnhet a szemünkben, mint egy nagyvilági bűnöző. Az ember már-már csodálja, és épp ebben rejlik a varázsa, és egyúttal a veszélye. Hiszen kicsoda Clark Olofsson? Egy nárcisztikus, hidegvérű, traumatikus gyerekkort cipelő kisstílű tolvaj, aki kiválóan ért a manipuláláshoz, az átveréshez, és ha a szükség kívánja: szemrebbenés nélkül az erőszakot választja.

Olofsson-szindróma

Elvileg ő maga is szóvá tette, hogy a Stockholm-szindróma miért nem róla van elnevezve. Az Olofsson-szindróma sokkal pontosabb lenne, és „még jól is hangzana”. Ám ez a kifejezés nem takarná be azt a sok milliónyi bántalmazó kapcsolatot, amelyben az embereknek részük volt és van. De tény és való, az 1973-as stockholmi bankrablásnál – amely ismertté tette – csakugyan az Olofsson-varázs kerítette az embereket hatalmába. A mai napig kérdés mennyire volt része a bankrablásban, mivel ő maga börtönben volt, amikor a bankrabló cimborája kikérte őt a helyszínre. Annyi bizonyos: Clark a mágikus karizmájának köszönhetően úgy megszédítette a túszokat, hogy azok kötődni kezdtek hozzá. A hat nap számukra nem kész tragédia, hanem kész buli volt. Egyikőjük még fel is hívta a svéd miniszterelnököt, ugyanis attól tartott, kárt tesznek a kedves és szimpatikus bűnözőkben. Nemhogy bemártani nem óhajtották őket az eset után, még a védelmükbe is vették a tolvajokat. A pszichológusok persze kivizsgálták az esetet, így született meg a Stockholm-szindróma kifejezés.

Skarsgard lehengerlően megkapó alakításának köszönhetően hajlamosak lehetünk azt hinni: talán mégse olyan hitvány ember ez a Clark Olofsson. De óvakodjunk attól, hogy bedőljünk látszatnak, mert az örökösen vigyorgó bohóc álarca mögött feneketlen sötétség lapul. (Ez pedig nem pusztán metafora, mivel csakugyan Skarsgard játszotta Stephen King AZ-ját, szóval volt rutinja a gonosz megtestesítésében.) Szó sincs arról, miszerint Olofsson maga a Sátán, de semmiképpen sem követendő példa vagy csodálni-, szeretnivaló figura. Megalázza a barátait, kihasználja a nőket és tárgyként tekint rájuk. Egy olyan mérgező személyiség és manipulátor egyszerre, akinek az élete a szexből, a partiból és a bűnözésből áll. Az ilyen ember sosem változik meg, és azt ő maga is tudja. Hiába próbálta mindig is előadni „a most már tisztességes leszek” című számot, mert újra és újra kudarcba fulladt ez a nóta, ami tökéletesen mutatja: az Olofssonok nem változnak meg. Csak és kizárólag önmaguk jólétével törődnek. Mindenki más csupán (eldobható) kellék az életüknek hívott színpadi előadásban, és senki más nem kerülhet rajtuk kívül a reflektorfénybe.

Szerző: Wadolowski-Balogh Orsolya