´Talán mégis megérdemeljük a szerelmet´ - az év koncertje: az Arcade Fire Budapesten

2018.június.18.

Ha azt vesszük, hogy vasárnap este az Arénában mindössze pár ezer ember volt csak kíváncsi a 2000-es évek egyik legizgalmasabb indie-rock zenekarára, az Arcade Fire-re, akkor büszkén mondhatjuk, hogy a Glamourban a kanadai zenekar egy főre eső rajongóinak száma meghaladja a magyar átlagot, hiszen ketten is ott voltunk: Horváth Gergő és Kerekes Anna vezető szerkesztők. Íme, a két elfogultságtól sem mentek "kritika".

´Talán mégis megérdemeljük a szerelmet´ - az év koncertje: az Arcade Fire Budapesten
Fotó: Profimedia

Most viccelhetnék azzal, hogy már előre borítékolható volt, hogy az Arcade Fire budapesti fellépése lesz számomra az év koncertje, tekintve, hogy kisgyerekes anyukaként simán elképzelhető, hogy idén erre az egyre tudtam csak elmenni. Pedig ennél azért már eleve sokkal fontosabb volt, hogy ott lehessek. Még a kétezres évek közepén, a Neon Bible albumon keresztül ismertem meg a kanadai zenekart, és bár nem állíthatnom, hogy minden számukat kívülről fújom, de még csak azt sem, hogy az összes albumukat kedvelném, rejtelmes, gyakran spleenes hangulatú dalszövegeik és izgalmas zenéjük miatt egy-egy számuk mindig ott volt az aktuális kedvenceim listáján. Sőt, volt, hogy a WE used to wait-et loopban hallgattam napokig… Emiatt egyébként féltem is kicsit, hogy mi lesz, ha sok lesz a számomra ismeretlen dal a koncerten.

data-instgrm-permalink="https://www.instagram.com/p/BkJNFkcnmXz/" data-instgrm-version="8" style=" background:#FFF; border:0; border-radius:3px; box-shadow:0 0 1px 0 rgba(0,0,0,0.5),0 1px 10px 0 rgba(0,0,0,0.15); margin: 1px; max-width:658px; padding:0; width:99.375%; width:-webkit-calc(100% - 2px); width:calc(100% - 2px);"> #ArcadeFire#Budapest Richárd Pusztai (@pusztai_richard) által megosztott bejegyzés, Jún 17., 2018, időpont: 4:14 (PDT időzóna szerint)

Aztán a fellépés kábé ötödik percében vált teljesen egyértelművé, hogy itt nem elsősorban arról van szó, ki melyik szám szövegét tudja fejből. (És ez azért is csodálatos, mert az Arcade Fire dalszövegek abszolút nem mellékesek, kifejezetten fontos és erőtejes elemei a számaiknak). Azzal semmit sem mondok el, ha azt írom, hogy Win Butlerék vérprofi koncertzenekar. Mert azok, persze, de elsősorban nem ettől volt varázslatos, amit műveltek. Hanem attól, hogy olyan lelkesedéssel, átéléssel és iszonyúan komolyan véve tolták végig a kétórás show-t, mintha NEKIK is ez lenne az életük koncertje. Itt és most, 2018. június 17-én a Papp László Budapest Sportarénában. Nem olvastam külföldi kritikákat, de biztos vagyok benne, hogy a cseh vagy svájci közönség is ugyanezt érezte: azt, hogy tisztelik és szeretik őket, és a lehető legjobbat akarják nekik nyújtani. A közönség pedig hálás volt, és egy emberként táncolt, ugrált, énekelt. Talán kezdek szentimentális lenni, de számomra az is nagyon fontos mozzanat volt, hogy játszottak kifejezetten nekünk szóló számokat (a Neon Bible albumról olyanokat, amiket annak idején Budapesten vettek föl, illetve a turné alatt korábban csak Prágában játszott Surf City Eastern Bloc című számot). Nem tudom, mikor éreztem azt utoljára egy koncerten, hogy teljesen beleolvadok az élménybe, hogy nincs semmi más a tudatomban, csak a ritmus lüktetése, a fények, az, hogy együtt mozgok a tömeggel. Ezt nehéz lenne elfelejteni. De hát ki akarja? (Kerekes Anna)

Én tavaly, ha jól emlékszem, decemberben a pénztárnyitás napján csaptam le a jegyekre. Azt gondoltam, hogy na ez lesz az a koncert, ahová lehetetlen lesz bejutni, ha késlekedem. Hogy miért? Mert az Arcade Fire a 2000-es évek elejének indie rock hullámának (ami amúgy elég sokféle zenekart vett egy kalap alá) egyetlen igazi túlélője, akik autentikusak tudtak maradni, és úgy nőttek világsztárrá, hogy közben nem tévelyedtek el teljesen. Ráadásul az Everything Now című lemezük turnéja kapcsán, - ha már az album nem is aratott egyértelmű sikert -, az év koncertzenekarának választották őket itt-ott. Nem volt kérdés, hogy ott helyem, de nem ezért, hanem mert az első Funeral című lemezük nekem talán még ma is ´Minden idők akárhány legjobb lemeze´között van. Akkoriban nekem (hiszen egy csecsemőnek minden vicc új) nagyon más volt, mint amiket addig hallottam, felkavaró élmény volt, fájdalmas és felszabadító. A következő Neon Bible tökéletes folytatás volt, aztán a harmadik The Suburbs-nél úgy éreztem, hogy a zenekar kreatív energiája jelentősen apadni kezdett. Persze, ha jól sejtem, éppen ez a lemez volt, ami meghozta az igazi sztárstátust nekik. A negyedik, Reflektor című albumtól éppen ezért már eleve nem vártam sokat, de szerencsére tévedtem, ugyan érezni lehetett, hogy a kommerciális sikerekre adott válasz volt, amelyik szerette volna bebizonyítani, hogy az Arcade Fire nem egy kirakatzenekar, de a talán helyenként kissé túlhajszolt művészkedés ellenére is tele van nagyon erős, emlékezetes pillanatokkal. A tavalyi Everything Now nekem egyértelműen csalódás volt, nagyon rádióbarátra hangszerelt, tét nélküli albumnak éreztem. De mindezt összeadva még mindig az jött ki, hogy az Arcade Fire az egyik legizgalmasabb zenekar manapság, a koncert kihagyhatatlan. Nem tévedtem.

Először is óriási piros pont, hogy az Arcade Fire a szerb Repetitort hozta a turnéjának kelet-európai részére előzenekarnak. A Repetitor egy megmagyarázhatatlan csoda, annyi energia van a zenéjükben, hogy egyszerűen képtelenség tartani velük a lépést. És nekik aztán mindegy, hogy az Instantban 20 ember előtt játszanak (tavaly télen például), vagy az Arcade Fire előzenekaraként egy arénában, de lehengerlő lendülettel és szívvel játsszák a Nirvana zenéjén átpárolt garázspunkjukat. Utánuk érkezett az Arcade Fire, akik már a bevonulásukkal érzékeltették, hogy ez az este egészen másról fog szólni, mint a nagy sztárzenekar igehirdetéséről a (sajnos csak szűk félháznyi) rajongónak. A közönség között a színpadra érkező zenekar mosolyogva, pacsikat osztogatva vonult be, és gyakorlatilag az első pillanattól egyértelmű volt, hogy ezen az estén (hangozzék ez bármilyen negédesen) annak fogunk örülni, hogy együtt vagyunk, félre lehet tenni a mérlegelést, a szakmázást, hogy miként szólnak a mélyek, vagy hogyan hangszerelték át ezt, vagy azt a dalt. Nem. És az sem érdekes, hogy csak lézengtünk egy hatalmas stadionban, a fontos, hogy ottvagyunk. Az Arcade Fire olyan hihetetlen pozitív energiával, láthatóan tényleg szerelemből játszotta végig a kétórás koncertet, hogy teljesen mellékessé váltak az olyan kérdések, hogy milyen volt a látvány (nagyon precíz és lenyűgöző), hogy hogyan szólt a zenekar (többnyire jól), vagy hogy bakiztak-e (igen). Én általában rühellem, ha tapsoltatnak, énekeltetnek, integetettnek koncert közben, mert jobbára felesleges önfényezésnek érzem az előadó részéről, vagy ami még rosszabb időkitöltő kényelmeskedésnek. Nos, az Arcade Fire az egész koncerten énekeltetett, integettetett és tapsoltatott, de mégis valahogy elhittem, hogy csak azért, mert tényleg összetartozunk, hogy show-t együtt csináljuk, nem kívülálló hódolók vagyunk a színpad másik oldalán, hanem (jaj, de kínosan hangzik, de mégis) mi is az Arcade Fire vagyunk. Hogy még kínosabb legyen, amit mondani szeretnék; valahogy mintha azt az ígéretet is hordozta volna ez az este, hogy ma, amikor sokan azt sulykolják, hogy a különbözőségeink inkább szétválasztanak, amikor arra treníroznak, hogy gyanakodva nézzünk azokra, akik mások, hogy azonnal toroljuk meg a sérelmeinket, szóval, hogy a világ mégsem lehet ilyen. Időnként az is nagy ajándék, ha legalább két órára hihetünk abban, hogy mégis lehet, vagy lehetne másképp élni, másként beszélni egymással, másképp gondolnunk a másikra, legyen akárki az a másik. Hogy talán mégis megérdemeljük a szerelmet, hogy idecitáljuk a legutóbbi lemez egyik dalát.

Egyébként meg ha már szakmázni akarnánk, akkor azt megállapíthattuk, hogy az Everything Now a lemezen kevés rizikót vállaló dalai élőben nagyon is működtek, sőt talán Creature Comfort, a Put Your Money on Me és a We Don´t Deserve Love váratlanul az este csúcspontjai lettek. Ilyenből persze elég sok volt, nem csoda, hogy a koncertről kifelé jövet csak boldog arcokat láttam, és ami meglepő, mintha másnap is csak boldog, és kedves arcokat láttam volna. (Horváth Gergő)

Ez is érdekelhet

A 3+1 legnagyobb tévhit a macskákkal kapcsolatban

A 3+1 legnagyobb tévhit a macskákkal kapcsolatban

GLAMOUR Horoszkóp

Napi horoszkóp: Ma óvatosságra van szükséged - szeptember 24.

Napi horoszkóp: Ma óvatosságra van szükséged - szeptember 24.

Monitor

Enyedi Ildikó egy igazi klasszikussal tért vissza: A feleségem története díszbemutatóján jártunk

Enyedi Ildikó egy igazi klasszikussal tért vissza: A feleségem története díszbemutatóján jártunk