Mindenkinek van egy saját ketrece – beszélgetés Vay Blankával
A Saját ketrecről elsőre sokan gondolhatják, hogy őket nem érinti, semmi közük hozzá. De miért fontos számunkra egy transz nő tranzícióját feldolgozó a könyv? Mert rávilágít olyan társadalmi és nemi egyenlőtlenségekre, melyeket már annyira megszoktunk, hogy el is felejtünk lázadni ellenük.
Ezeket láttad már?
Miért rossz férfinak lenni? Milyen szexista viselkedési minták vannak belénk kódolva? Vay Blanka ezekre a kérdésekre kereste a választ a hiánypótló és tabutémákat feszegető Saját ketrec című könyvében, vele beszélgettünk:
Mesélj egy kicsit, honnan jött a Saját ketrec ötlete? A kezdetektől, hogy meg fogod írni a történeted?
Akkor kezdtem el írni, amikor fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből; azt gondoltam, hogy lehetnek közhasznú érdekes gondolatok felismeréseim, egy tematikus blogot képzeltem el. Még teljesen férfiruhában jártam, magamat egy biszexuális férfinak tekintettem, de elkezdtem szemceruzával játszani. Amikor elérkezik az a pont a történetben, hogy találtam egy doboz női ruhát, akkor már jó pár oldal volt leírva. Nem siettem az írással, egyrészt azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem a helyzetet, másrészt láttam, hogy ez valami nagyobb lesz, mint korábban gondoltam.
Mi volt ijesztőbb: rájönni, hogy ez az utad vagy ha ezt elfojtod ezzel a tudattal kell tovább élned az életed?
Már óvodás koromban is megjelent bennem egy kép, ahogy felnőttként magamat, mint nőt láttam. De okos gyerek voltam,
az elfojtásban is jó voltam.
Azon a ponton, amikor tudatosult bennem minden, az elfojtás nem volt tovább elképzelhető. Egy pillanatra sem, mérlegelés idejére sem.
A könyv egy kis magyarázó szószedettel kezdődik, ott külön kiemeled a „Férfi olvasókat”. Miért pont őket emelted ki? Magyar férfiak mennyire lesznek nyitottak?
Mióta már látható és aktív vagyok, szinte kizárólag női magazinok és női újságírók interjúvoltak meg. Közben az emberiség egyik fele a férfiak, és az ő megszólításuk két okból fontos: amit útközben tanultam, az az ő életüket is megkönnyítheti, a nők életének megkönnyítéséhez is megkerülhetetlenek, hiszen általában ők vannak hatalmi pozícióban.
Az elejétől azt láttam, hogy a nők sokkal befogadóbbak és támogatóbbak velem szemben. A férfiaknak ez ügyben nem könnyű: nincsenek kibékülve a nemi szerepeikkel, önmagukkal, a szexualitásukkal, akkor amit én „csinálok” egy nagyon erős durva, zsigeri provokációként hat rájuk a szemükben. Le a kalappal a férfi ismerőseimmel szemben, akik ezt jól vették.
A transz emberek rengeteget gondolkodhatnak a saját identitásukon és a nemi szerepeken általában, a Saját ketrecben is visszatérő téma. Mit gondolsz, szükségük lenne a cisznemű embereknek is hasonló munkára?
Alapszinten mindenkinek érdekes lenne, mert mindannyiunknak fontosak a nemi szerepek – de hogy ezek kinek mennyiben határozzák meg az identitását azt nem tudhatom. Biztos, hogy nem javaslom, hogy mindenki annyit és úgy foglalkozzon vele, mint amennyit nekem volt muszáj; de hát azért vagyok itt, hogy ezt a munkát megkönnyítsem. Érdemes például azon gondolkodni: mi az, ami nekünk, mint férfiaknak vagy nőknek tényleg jó, és mi az, amit kényszerből csinálunk, mert megmondták, hogy ennek jónak kell lennie?
Arról viszonylag sokat írok, hogy a nőknek, azon is el kell gondolkodniuk, hogy milyen nemi szerepeket várunk el a férfiaktól. Mennyiben van szükségünk a klasszikus macsós férfira? Oké, hogy gyakran ez jön be, de azért nem lehet, hogy nagy részben ez a rossz szocializáció következménye, aminek kontrolálásán érdemes dolgozni? Párválasztásnál az, hogy a pasi erős legyen sokszor nem egy lehetséges jó tulajdonság a sok közül, mint ahogy az ízléses öltözködés a jó humor, a figyelmesség, hanem szükséges, beugró feltétel – és ez elképesztően nagy terhet rak rájuk, amitől frusztráltak lesznek. A nők nagy része pedig ezért köt ki újra és újra rossz kapcsolatokban.
Amiről a feminizmus beszél, és amiről én, a saját pozíciómat felhasználva szeretnék beszélni, az a férfiaknak is kétszáz ponton megkönnyebbülést, felszabadítást jelentene. De ezt ők még nehezebben fogják belátni, mert ha valaki egyszemélyben börtönőr és fogvatartott, annak még több oka van nem szembenézni a helyzettel.
Miután már teljesen nőként kezdtél el élni és nőként is prezentáltad magad, értek szexista megnyilvánulások a mindennapokban vagy a munkahelyeden?
Persze, és ebben semmi meglepő nincs. A baráti körömben az volt érdekes, hogy akik hamarabb fogadtak el nőként, hamarabb kezdték alkalmazni rám is a nőkkel szembeni szokásos lekezelő, szexista reflexeiket. A berlini-magyar aktivista közegben szereztem a legértékesebb tapasztalataimat erről: ugyanazt csináltam ott, mint a Greenpeace-nél, ugyanúgy az anyanyelvemen dolgoztam és ugyanabban a közegben, csak egy tényező változott, a nemem. És teljesen máshogy értékelték a munkámat: sorban álltak, hogy elmagyarázzák, miért rossz, amit csinálok.
Ez a szexizmus zsigeri szintű reakció, amit néha saját magamon is megfigyeltem. Amikor megbeszélésen vezettem a jegyzőkönyvet, nagyobb valószínűséggel, hamarabb vettem ölbe a laptopomat jegyzetelni, amikor egy pasi szólalt meg, mint amikor egy lány. A nők is ebbe a világba szocializálódtak és általában ők is magasabbra értékelik a férfiteljesítményt, tehát értettem, hogy miért váltak gyakran ők is kritikusabbak velem szemben.
Hogyan kezeled az intruzív kérdéseket, volt már, hogy valaki megkérdezte, hogy akkor „Mi is vagy?”
Általános tapintatlanság, hogy a másik szempontjából gyakran nem gondoljuk át a kérdéseinket. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, ezekre a mikróagressziókra figyelni meg kell tanulnunk. Nekem is. Teljesen out vagyok, joggal gondolhatja azt bárki, hogy megszólítható vagyok az ügyben – csak ízlésesen, légyszi.
A transz embereket rengeteg támadás éri, a társadalom fizikálisan és mentálisan bántalmazhatja őket. Mindezek ellenére miért éri meg mégis a tranzíció?
Hogy nem kell hazudnom. Aki nem ebből jön, nem is értheti milyen napi szinten fenntartott hazugsággal és ellentmondással együtt élni.
Úgy éreztem magam, mint egy édesvízi hal a sós vízben: tudok mozogni, lélegezni, de valami iszonyatosan nem stimmel.
Szívből gyűlöltem a létezés minden egyes pillanatát és minden egyes molekuláját, nem tudtam semennyire kompatibilissá tenni magamat a létezéssel. Az a jó a transzneműségem felvállalásában és a tranzícióban, hogy ennek vége. Borzasztó erős, a mindennapokat tönkretevő életundor nélkül élhetek. Hat éve vagyok ebben a buliban, és a mai napig rendszeresen ránézek a kezemre és azt érzem: Úristen, de jó. Ez egy női kéz. Megszokhatatlan és felfoghatatlan öröm lett számomra a létezés.
Csibra-Kaizler Tamara
„Örököljük a generációs félelmeket, amik megmutatkoznak az arcon” - beszélgetés dr. Dalmy Julianna arc- és testelemzővel