Tanorexia, a népszerű betegség

Szerdán kisütött a nap, én meg fekhettem betegen otthon. Egy kis influenza meg hamar kifehéríti az embert, én pedig sajnos egyáltalán nem születettem Pocahontasnak. Habár a szoláriumozás még a szakértőket is megosztja, én bevallom szoktam járni. Azok után, hogy simán lecsúszik egy "nagyravágyók menü" a mekiben, azt hiszem sok minden már nem árthat. :) A hozzáértők abban az egyben azért egyet értenek, hogy létezik olyan, hogy tanorexia és a függők egyre többen vannak. Most már elárulhatom, hogy három vagy négy éve egy nagyon jó nevű szolárium-stúdióban dolgoztam és bizony, komolyan rákattantam az UV-re. (Megjegyzem, ott tanultam meg azt is, mennyire fontos, hogy használjon az ember valamilyen barnulás fokozó, de egyben ápoló hatású kozmetikumot is!) Heti 2x20 perc a mélybarnítóban, megspékelve egy triplabronzosító krémmel és anyám is alig ismert meg. A szomorú az egészben az, hogy hetekig nem tűnt fel. Akkor vettem csak észre magam, amikor az akkori barátom elé kimentem a reptérre. Nagy meglepetés ért, amikor a várakozóban a legocsmányabb neonfényben szembetaláltam magam Wesley Snipes-szal. Na jó, igazából én voltam, de szörnyen, sőt nevetségesen barnának láttam magam. A sokk után visszavettem, de amíg el nem kerültem onnan, addig komoly elvonási tüneteim voltak. Senki se értsen félre, tizenhét éves korom óta nem akarom megváltani a világot. Nem akarlak Titeket rábeszélni az önbarnító krémekre, az erre vonatkozó cikket olvassátok majd el az ÁPRILISI számunkban, de az sajnos tény, hogy a húsz éves kor alatt átélt égések sokkal erősebben károsítanak, a hosszú ideje tartó UVA-sugárzás pedig szinte biztosan bőrelváltozást okoz majd. A vidám sztori végére azért nézzétek meg a galeria"); return false;" href="/galeria/177">kedvenc szenvedélybetegeimet