Gál Réka Ágota: „Volt amiatt félelmem, hogy a gyerekvállalás mennyire tesz jót a pályámnak”
Ígéretesen indult Gál Réka Ágota pályája, már a gyakorlati évei alatt komoly színházi és filmes szerepeket kapott. De nem csak szakmailag vette jól az akadályokat, a magánélete is kiteljesedett. Egy próbafolyamat közben szerettek egymásba Brasch Bencével, akivel már egy tündéri kisfiú szülei is.
Ezeket láttad már?
A kisfiát is hozza a találkozónkra, a pici békésen alszik, amíg mi a kellemes őszi napsütésben beszélgetünk. Gál Réka Ágota a rá váró feladatok mellett őszintén beszélt a gyerekvállalással kapcsolatos félelmeiről is.
Színész szülők gyermekeként mennyire volt egyértelmű, hogy te is ezt a pályát választod?
Nem volt ez direktben téma nálunk, de azért ez annyira erős életforma, hogy volt arra esély, hogy engem is megfertőz. Sokszor vittek magukkal a szüleim a színházba, amiről csak kellemes emlékeim vannak. Gondolj bele, egy színházi közegben minden színes és látványos, ami hihetetlenül izgalmas egy gyereknek. Kiskoromban is nagyon nyitott voltam, és nem csak gyerekelőadásokat láttam, hanem például A helység kalapácsát, vagy A nagyidai cigányokat, ezek azért elég fajsúlyos darabok, de gond nélkül végigültem őket. Élményszámba ment, hogy felnőtt emberek között lehetek, és ez jó hatással is volt rám.
Akkor volt minden klasszikus gyerekként: szavalás, énekverseny?
Igen, volt minden, de soha semmit nem erőltettek a szüleim. Szavaltam, énekeltem, táncoltam, nem okozott számomra nehézséget a szereplés. Érdekes egyébként, hogy mennyire megváltozunk felnőttként, most már sokkal több fenntartásom van. Gyerekként az ember szerencsére nincs igazán tisztában azzal, amit vállal, és talán az is szerencsés, hogy súlya sincs különösebben az egésznek. Felnőttként már van felelősség, s ha versenyhelyzetet érzek, akkor előfordul, hogy átmenetileg egyszerűen leblokkolok. Rám tör az ijedtség, és ilyenkor lefagyok, kell egy kis idő, amíg ki tudom ezt zárni és felülkerekedek a rossz érzésen.
A nőtörténelem elfelejtett alakjai jelennek meg Budai Lotti kártyáin
A pályaválasztásod akkor nem is volt kérdéses?
De, mert nem éltem meg jól azt, hogy a szüleim színészek. Sok atrocitás ért emiatt, ez tett rám egy terhet, ugyanis olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy csak azért nyertem meg egy versenyt, mert anyáék színészek. Bennem ez komoly dilemmát okozott, nem tudtam, hogy ez tényleg így van, vagy esetleg van hozzá tehetségem. Amikor ezt sokszor hallod, akkor rendesen beléd ivódik, és akaratlanul is bizonytalanná válsz. A gimiben el is kezdtem lázadni nagyjából minden ellen, és akkor az volt a tervem, hogy ügyvéd, vagy orvos leszek. A filmekben ez tetszett, és úgy gondoltam, a valóságban is úgy működik minden. De semmi nem tudott olyan mértékben lekötni, hogy távolabbi célként is ki tudjam magam elé tűzni, így maradt végül a színészet.
Simán, elsőre bejutottál az egyetemre?
Igen. Pozsonyba szerettem volna menni, ott jóval korábban volt a felvételi, mint itt. Már márciusban tudtam, hogy felvettek, ráadásul két híres színész osztályába. Nagyon jól sikerült a felvételim, pedig komoly kihívás volt a szlovák nyelv, de megugrottam. Apukám kérésére megpróbáltam a budapesti egyetemet is, ahol óriási hatással volt rám, hogy az anyanyelvemen játszhatok. Onnantól nem volt kérdés, hogy melyiket választom, a harmadrosta után mondtam is, ha ide nem vesznek fel, akkor nem akarok máshova sem járni.
Kik voltak az osztályfőnökeid?
Hegedüs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila, akik megerősítettek abban, hogy jól döntöttem. Beszippantott a légkör, nagyon jó tanáraink voltak, imádtam azt az időszakot.
Gyakorlatra pedig a Vígszínházba kerültél, ami nem rossz lehetőség egy pályakezdéshez.
Valóban nagyon jó lehetőség volt. Sok tapasztalatot, tudást, barátságot szereztem ott.
És hát ugye, a párodat is! Próbafolyamat alatt szerettetek egymásba Bencével?
Igen. Én korábban nem ismertem őt, a Krum próbái alatt kezdődött minden. Nyilván az rásegített, hogy az előadásban egy párt játszottunk, de akkor még több olyan tényező volt mindkettőnk életében, ami miatt sokáig húzódott, mire végül összejöttünk. Aztán nagyon nagy szerelem lett belőle.
Ágoston Katalin: „Nincs olyan elérhetetlen dolog, amire vágynék”
Melyikőtök az erősebb egyéniség?
Hú, hát, mindketten azok vagyunk, isszuk is ennek rendesen a levét. De a végén mindig bebizonyosodik, hogy van, ahol megfér két dudás is.
A kisfiatok fél éve született. Nem féltél attól, hogy pályakezdőként rögtön kiesel egy időre a körforgásból?
De, nagyon! És nem is szeretném szépíteni, rengeteg álmatlan éjszakám volt emiatt. Az nem volt kérdés, hogy a babát megtartsuk-e, de szenvedtem attól, hogy nem volt kapaszkodóm. Nekem ugyanis nincsenek anyuka barátnőim, az én közvetlen környezetemben senki nem szült még, nem volt olyan barátnőm, akitől tanácsot tudtam volna kérni, aki ugyanabban a cipőben járt volna, mint én. Nagyon egyedül voltam ezzel a kérdéssel, és ez eléggé nyomasztott. Sokan mondták, hogy bolond vagyok, meg felelőtlen, kiírom magam a pályáról a szüléssel. Nem volt tervezve a baba, de valamiért az élet így tervezte nekünk.
Rainer-Micsinyei Nóra: „A humor nélkülözhetetlen, mert minden helyzetben segít”
Az élet pedig téged igazolt: nem maradtál le semmiről, ismét játszol és forgatsz is.
Igen, végül szerencsésen alakult minden, és szeretném is egy kicsit bizonyítani, hogy egy gyerekvállalás nem feltétlenül vet véget a pályának. Én sem hittem ezt el, az egész terhességem alatt küzdöttem azzal, hogy úristen, mindenből kimaradok, mi lesz velem? Láttam, ahogy a kortársaim mennek lehetőségről lehetőségre, én meg csak azzal szembesültem, hogy nem kapom meg a szerepet, mert folyton jöttek a kifogások. Nagy lesz a hasam, szülni megyek, pici lesz a baba... stb.
Így tervezted, hogy fél év után visszamész dolgozni?
Igen, bár ezzel kapcsolatban is többször megkaptam, hogy ez úgysem fog összejönni. Ezzel is nagyon sokat küzdöttem a terhesség alatt, mert mindenki megmondta helyettem, hogy én majd mit, hogy érzek, hogy bírok.
Valószínűleg tapasztalatból „okos” mindenki. Emlékszem én is sok mindent elterveztem, amikor a fiam született, de semmi nem úgy lett, ahogy az én fejemben élt. Hogy ment a visszatérés?
Valóban sokkal nehezebb volt, mint ahogy gondoltam, mert nem könnyű a picit otthon hagyni és kizárni a gondoltaimból arra az időre, amíg a színpadon vagyok. De nagyon jó döntés volt, mert a lelkemnek jót tett. S ha én jól vagyok, ő is sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, tehát ez egyértelműen pozitívan hat rá is. És a sors is kegyes volt velem, mert pont annyi előadásom lett, amennyi vállalható. Azt vettem észre, hogy nem rendíti meg, ha egy időre elmegyek, békés, nyugodt baba, jól alkalmazkodik a családi dinamikánkhoz. Volt olyan időszak, amikor nem voltam benne biztos, hogy vissza lehet térni ebbe az egészbe, és az is biztos, hogy most már mindig mérlegelni fogom, hogy mit tudok elvállalni, mert nem könnyű a logisztika.
Kovács Patrícia: „Minden nagy döntésemért tudom vállalni a felelősséget”
Mennyire tudtál felkészülni az anyaságra?
Az én anyukám 100 százalékban anya volt, szinte mindent feláldozott értünk egy időre. Féltem attól, hogy én nem tudok majd ilyen lenni, mert persze a tökéletességre törekedtem. Él bennem erről egy kép, és ha ettől egy kicsit is eltérek, azt kudarcként élem meg.
Milyen az elképzelésedben a tökéletes anya?
Tudom, hogy ez hülyeség, de kreáltam magamban egy mintát, mint ahogy megalkották Barbie babát. A tökéletes anyának kb. nyolc keze van, főz, mosogat, rendben tart mindent, a babáját ripsz-ropsz elaltatja, mindig mosolyog a férjére, és soha nem fáradt. Nagyjából ez volt a kiindulópontom, képzelheted, hogy van hova fejlődnöm! Ezt próbálom elengedni, küzdök vele rendesen, de szerencsére Bence a földön jár, és mindig visszahúz a valóságba.
Bencének is új fejezet kezdődött idén: átszerződött az Erkel Színházba. Mennyire tudja kivenni a részét a baba körüli teendőkből?
Bence elképesztően jó apuka. Kellett idő neki, mire megszokta az egészet, de néha rácsodálkozom, hogy mennyire mindenek felett van nála a kicsi. Rengeteget segít, igyekszik úgy szervezni a dolgait, hogy minél többet legyen otthon, és arra is figyel, hogy néha legyen lehetőségem meginni egy kávét a barátnőimmel. Most egyébként több ideje lett, mint korábban, lement A trón premierje, nemsokára kezdik az Apácashow-t, és azután lesz egy kis szünet, el is tudunk utazni decemberben. Nálunk egyébként az is nehézség, hogy a szüleim még aktívak, sokat dolgoznak, Bence anyukája pedig messze lakik. Emiatt kicsit magunkra vagyunk utalva, de természetesen, amikor csak tehetik, ők is szívesen jönnek unokázni.
S ha már a nagyszülők szóba kerültek: a legfrissebb bemutatód, a Koloniál, éppen a generációk közötti különbségekre reflektál. Mi számodra a darab legfőbb üzenete?
A generációk közötti kommunikáció és gondoskodás, illetve ezek hiánya. Valahogy ez a másfél óra is érdekes lenyomata az ország állapotának, amiből egyre jobban veszik ki a törődés. A terhességem alatt sokszor utaztam tömegközlekedéssel, de még 9 hónaposan sem jutott senkinek eszébe, hogy átadja a helyét. Nagyon elkeserítő, hogy mekkora mértékű apátia van az országban. Ebből a szempontból is nagyon hasznos volt ez a próbafolyamat, kicsit az én szememet is felnyitotta, hogy én mennyire vagyok törődő a külvilággal. Vajon bennem meg van-e az, amit a darabban Fruzsi képvisel, aki a saját traumái elől menekülve csapot-papot otthagy, egy kisvárosba költözik, ahol egy tulajdonképpen teljesen idegen, nagymamája korú hölgy segítésének szenteli minden idejét. Nem merném határozottan kijelenteni, hogy képes lennék erre.
A nagymamát Zsurzs Kati alakítja, játszottál már vele korábban?
Ez volt az első közös munkánk, és nagyon jó élmény volt. Ahogy menet közben, folyamatosan hangolódott össze a két karakter a színpadon, úgy kerültünk egymáshoz mi is közelebb. Távolról indultunk, az elején nem igazán tudtam, hogy fogjam meg, és talán ő sem engem, de elég hamar feloldódtunk. A premier előtt ültünk az öltözőben, és volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy ha most odabújnék hozzá, az nem lenne furcsa. Szerettem ezt a munkát, és nagyon jólesett egy ilyen kisebb volumenű, de fontos témával visszatérni a színpadra.
Milyen feladatok várnak még rád az évadban?
Februárban mutatjuk be a Frankenstein című előadást a Vígszínházban, amit Hegymegi Máté rendez a nagyszínpadon. Egy egészen különleges szerepet játszom majd, ami alapvetően távol áll tőlem, de ettől lesz kifejezetten izgalmas a megformálása.
Hálás vagyok a sorsnak, mert minden fenntartásom ellenére nagyon jól alakult minden. Amikor megszületett a kisfiam, azt fogadtam meg, hogy nem próbálok egymás után két darabot, hagyok egy kis időt leülepedni a dolgoknak. Még gyakorolnom kell, hogy értékeljem, amit megcsináltam, hogy kicsit megveregessem a saját vállamat. Nem lehet, hogy mindig csak rohanunk tovább, mert az észrevétlenül darálja be az embert. Tanulom még, de jó úton haladok, hogy értékeljem azt, amit elértem. Mert az már az enyém.
