Járai Máté: „Nem érzem magam sebezhetőbbnek attól, hogy felvállalom a magánéletemet”

Járai Máté a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tagja, de játszik Győrben, az újraindított Erkelben és a Játékszínben is. Idén pedig egy komoly szakmai szintet is megugrott: monodrámát készített.

Idén új fordulópont lett az életedben: az újraindított Erkel Színházban is játszol.

Sok fordulópontom volt idén. És képzeld, a feleségem Kíra, ezt megérezte! Tavaly ilyenkor azt mondta, hogy szerinte a 2025 valami jóféle nagyobb változást hoz. Azt nem tudta, hogy ez magánéleti történés lesz, mondjuk, ránk szakad egy bank, vagy esetleg a szakmai életünkben lesz erőlepés, de izgatottan vártuk, hogy mit hoz az év. Én tíz éve érzem úgy, hogy a szakmában önmagamhoz képest 5-10 éves lemaradásban vagyok, emiatt hihetetlenül jó volt megélni ezt az évet.

Mihez képest vagy lemaradva? Kecskeméten társulati tag vagy, és számos másik színházban is játszol, ugyanakkor több területen is volt lehetőséged kipróbálnod magad!

Igen, nagyon jó szerepeim vannak, és talán kedvelnek is, ez mind szuper. A médiában való jelenlétem pedig arra nagyon jó, hogy az emberek kíváncsiak lettek rám színészként is. Tudnak a magánéletemről egy csomó dolgot, és érdekli őket ez a csávó színészként is. Jó érzés, hogy vannak, akik miattam autóba, vagy vonatra ültek, és időt, pénzt, energiát fektettek abba, hogy eljöjjenek egy vidéki nagyvárosba és megnézzenek. A kecskeméti tagságom egy óriási áldás, folyamatosan egyeztetek az igazgatósággal, hogy éppen mennyit tudok vállalni, és ezt korrektül meg tudom velük beszélni. Gondolj bele, Budapesten élek, de szinte folyton úton vagyok, és ebben is nagyon el lehet ám fáradni!

Orosz Ákos: „Nekem mindig fontosabb az emberi, mint a szakmai minőség”

Akkor az Erkel egy olyan új kezdet az életedben, ami konkrétabban Budapesthez köt?

Az Erkel egy elképesztő nagy változás az életemben. Pár éve beszéltem Szente Vajkkal, – akivel nagyon régóta ismerjük egymást –, hogy nagyon szeretnék Budapesten is dolgozni. Láttam az ő elképesztő ambícióját és kvalitását is, és pontosan tudtam, hogy neki előbb-utóbb színháza lesz. S amikor átvette az Erkelt, hívott is. Sőt, még az álmaimat is túlszárnyalta, mert mint kiderült, az energiáit az igazgatásra, írásra, fordításra akarja fordítani, ezért a Játékszínben játszott két főszerepét is átvettem.

És még ezt is lehet fokozni: tavasszal lesz egy új darab, amit már úgy ír, hogy az egyik főszerepet rám írja. És ez hatalmas változás az életemben, ezen a ponton éreztem azt, hogy a tízéves lemaradásomat fél év alatt behoztam. Most kerültem oda, ahol mindig is vágytam lenni. És ne értsd félre, az égvilágon semmi bajom nincs azzal, hogy az ember lejár vidékre, csak én ezt 20 éve csinálom! Ami nem is feltétlenül fizikailag, hanem sokkal inkább mentálisan fárasztó! Hiába indulok el időben, nem tudom kiszámítani a forgalmat, a tőlem független akadályokat, és ezek akaratlanul is mind befolyásolják az életemet. És igen, ez egy óriási stressz faktor, amit egyre nehezebben viselek. Amikor pedig az Erkelben, vagy a Játékszínben van előadásom, akkor csak lesétálok, de azzal sincs bajom, hogy buszra üljek. De minden kényelmi faktor mellett sem vagyok hálátlan, sokkal tartozom a kecskeméti közönségnek és a vezetőségnek.

Nekem ott a helyem, ahol jó munkát adnak, és minden egyes színházhoz van lelki kötődésem is. A Játékszínbe már gyerekként jártam Törőcsik nagymamámat nézni, vagy Garas Dezsőt, Turay Idát. Csak most már én is felnőttem, színész lettem, és ki merem mondani, hogy elfáradtam a sok utazásban. De az is nagyon jó érzés volt, hogy nem kellett a pesti közönségnek bemutatkoznom. Tehát nem egy csodabogarat láttak, aki egyszer csak jött valahonnan, hanem tudnak rólam, hogy én vagyok, és nagyon jól esett, hogy például a debütálásom után, amikor fölment a függöny, kitört a taps. Ez jóleső visszaigazolás volt.

Szerintem pedig, te pont egy csodabogár vagy!

Sok szempontból gondolkodom talán másképp a világról, de ennek nyilván az is az oka, hogy olyan közegben nőttem föl, ahol nagyon színesen gondolkodtak a világról. Én sokkal megértőbb vagyok másokkal is, mert sokszor nem tudhatjuk, hogy ki honnan jön, és mit hoz magával. Vannak családok, ahol tabu az érzelmekről beszélni, ehhez képest én egy hihetetlenül nyitott és elfogadó közegben nőttem föl.

Az más kérdés, hogy egy gyerek számára talán túlságosan is nyitott és elfogadó volt ez a közeg, mert nem voltak szabályok. Valószínűleg pont ezért lettem én egy nagyon szabálykövető ember, akinek fontos a megjelenés, aki ragaszkodik a pontossághoz és így tovább. Nekem nincs asszisztensem, én magam koordinálom az életemet, amitől elképesztő mátrix van a fejemben. Napra pontosan el tudnám neked mondani fél évre előre a programomat, olyan a fejem mint egy naptár. Tudom, hogy ezt sokan felesleges információhalmaznak találják, de nekem fontos, mert ezáltal tudok előre gondolkodni. S persze néha hiba csúszik a mátrixba, volt, hogy a szervezetem jelezte, hogy csúcsra járattam magam, és vissza kéne venni a tempóból.

Szóval azt gondolom a csodabogársárgól, hogy mivel a környezetemben mindenki az volt, én sem lehettem más. De talán pont emiatt van mindig egy olyan szándékom, hogy a környezetemben azt érezzék, hogy ez az ember kerek, és rendben van. Persze, vannak nekem is problémáim, de azért vagyok nyitott és őszinte, amit sokszor úgy ítélnek meg, hogy kiteregetem a szennyest, mert az őszinteségemmel magamat is gyógyítom.

Ditz Edit: „Az identitásomat nem a családi állapotom határozza meg”

Soha nem érezted azt, hogy sebezhetővé tesz, ha ennyire kirakatban van a magánéleted?

Én úgy nőttem fel, hogy beleszülettem egy olyan családba, ahol nem íródott át a szülők története az én érkezésemmel. A szüleim nagyon fiatalok voltak, a születésem után ugyanúgy mentek tovább a bulik, én pedig simán aludtam a dübörgő zene mellett. Nálunk mindig nagy jövés-menés volt, minden a szemem előtt zajlott, és a problémákat is előttem beszélték meg.

Én már gyerekként tudtam, hogy mit jelent ha nem tudok táborba menni, mert nem telik rá, vagy, hogy nem biztos, hogy be tudják fizetni a szüleim az ebédpénzt az iskolában. Ezektől én sokkal hamarabb felnőttem, mint kellett volna, ami miatt gyerekként is, és felnőtt fejjel is haragudtam, hogy miért nem lehetett nekem felhőtlen gyerekkorom. Ugyanakkor ez azt eredményezi, hogy mindenkivel szemben van egyfajta bizalmam arra, hogy a privát szférámba beavassam. Nem érzem magam sebezhetőbbnek attól, hogy tudnak a magánéletemről. A legbelsőbb titkaimról nem beszélek, amiről igen, azzal kapcsolatban viszont nem titkoltan van is bennem egyfajta nevelési szándék az érzékenyítésre.

Járai Máté a Lili bárónőben

Fotó: Benkő Emese

Fontosnak tartom, hogy ne szégyelljük azt, hogy más nemi identitásunk van, ne szégyelljük azt, hogy más szabályok szerint élünk egy családon belül, hogyha azzal senkit nem bántunk, és nincs miért szégyenkeznem azért, mert alkoholisták neveltek föl, mert ez a világban nagyon sok embert érint. Az, hogy az én szüleim ittak, nem az én, hanem az ő döntésük volt. Emiatt bennem is volt szégyen gyerekkoromban, de egyszerűen tanultam annyit a világról, és a terápiáim során magamról is, hogy látom, hogy az, hogy bizonyos problémával nem vagy egyedül, és nem te tehetsz róla, ez a legcsodálatosabb tanítás és útravaló egy életre. Erről nem te tehetsz, tehát nem neked kell hordozni ennek a súlyát sem.

Ez mennyire volt nehéz út?

Ez egy nagyon hosszú út volt, sőt, bizonyos értelemben még most is tart. Önmagamat megismerni még úgyis érdekes volt, hogy bizonyos helyzetekben már a végtelenségig untam magamat. Amikor 2019-ben összeomlottam, akkor annyit kellett magammal foglalkoznom, ami nekem egy életre elég volt, de jó volt megismerni önmagam, mert ettől látom még mindig azt a csillogást a szememben, vagy azt a lelkesedést, amit sok ember már korán elveszít. És ez minél tovább megmarad, annál érdemesebb és jobb élni szerintem. De természetesen mindig van hova fejlődni!

Nagyon elfogadó vagy, de van azért rossz tulajdonságod is?

Persze! Például nagyon féltékeny tudok lenni mások sikerére. Vagy mások társaságára. Sajnos gyakran hajlamos vagyok a közösségi médiából tájékozódni, és látom, hogy másnak milyen csodálatosan csillog az autója, miközben az enyém ütött- kopott. De ma már egyre bölcsebb vagyok, és belátom, hogy ez csak a felszín: a csillogó ruhák, autók, tárgyak, személyek mellett is sokan boldogtalanok. És lehet, hogy az én oldalam kevésbé csillog, de belülről sokkal jobb passzban vagyok. És pont emiatt nem akarom magamat szebbnek, jobbnak, érdekesebbnek vagy izgalmasabbnak mutatni, mint amilyen valójában vagyok.

Az például fontos neked, hogy miben jelensz meg? Ok, most egy felvételről jössz, de lehet látni téged például melegítőben?

Nem, soha! Én tartom magam a mondáshoz, miszerint a stílus maga az ember. Szeretek jól öltözött lenni, amiben nyilván van egy kis önzés is, mert jólesik, amikor megjegyzik, hogy jól nézek ki. Ezért volt fontos leadnom pár kilót, hiszen mégiscsak abból élek, hogy emberek elé állok ki. De ha nem ebből élnék is fontos lenne, mert kell, hogy legyen igényesség is az emberben. A sarki közértbe is úgy megyek, hogy jól essen rám nézni. Ez tudatos döntés, számomra, hogy hogy nézek ki.

Gál Réka Ágota: „Volt amiatt félelmem, hogy a gyerekvállalás mennyire tesz jót a pályámnak”

Komoly gardróbod van?

Komoly. Sokkal komolyabb mint a feleségemé. De a pandémia alatt rájöttem, hogy sokkal több ruhám van, mint amennyit fel tudok venni. Van, aki az evésben, van, aki a vásárlásban leli örömét, én az utóbbiakhoz tartozom. Nekem öröm, amikor megjutalmazom magam. De igyekszem egyre tudatosabb lenni, amit meguntam, azt elajándékozom különböző szervezeteknek, vagy új gazdára lel a baráti körömben. És tudom, hogy sokszor igazi kincseket is ki lehet fogni, de én turkálóban soha nem vásárolok.

Megbecsülöd, vagy „szórod” a pénzt?

Kicsit mindkettő. Az, hogy most itt ülünk és teázunk számomra fontos dolog, mert úgy nőttem fel, hogy ezt nem engedhettük meg magunknak. És az, hogy most megtehetem, azt szeretem élményként megélni. Emlékszem, hogy amikor anyámmal elmentünk egy cukrászda előtt, én csak ácsingóztam befelé, mert soha nem volt rá pénzünk. Az, hogy akár az itt kapható összes süteményt meg tudnám venni, ha akarnám, engem jó érzéssel tölt el. Nem lettem Rotschild báró, de nem kell megnéznem a közértben, hogy mi mennyibe kerül. Talán így kárpótolt egy kicsit az élet.

Nagy Sándor és Járai Máté a Legénybúcsúban

Fotó: Kaszner Nikolett

Sokszor gondolkozom azon, hogy milyen lett volna felnőni egy ügyvéd, vagy orvos családban, ahol sok dolog adott lett volna. Vajon mennyire lennék most elégedett az életemmel, az, hogy most itt ülünk egy finom sütemény mellett, akkor is ugyanilyen örömöt okozna-e? Most azért tudok ennek örülni, mert ez nekem sokáig elérhetetlen volt. És ezt tanítják is a bölcsek: örülj annak, amid van. Én igyekszem e szerint élni. Emlékszem, egyszer a pszichológusomnak mondtam, hogy arra vágyom, hogy olyan sikeres legyek, hogy nagyobb autót vehessek. Ő pedig azt mondta, hogy rossz híre van: mindig van nagyobb autó. Kellett egy kis belátási idő, mire megértettem, hogy tényleg nem ez számít!

Szóval azt megígérhetem, hogy soha nem fogom azt mutatni, aki nem vagyok. Játszmázni sem vagyok hajlandó, ez a párkapcsolatomban, a baráti társaságomban is mindig fontos kritérium volt. Én vagy lelkesedek valamiért, vagy nem. Nincs köztes állapot.

Amikor megismerted Kírát, gondoltad, hogy ennyi közös évetek lesz?

Amikor még csak barátok voltunk, már akkor tudtam, hogy nem fogok tudni nélküle élni. Az, hogy mi egymás életének mindig a részei leszünk, ez nem volt kérdés. De az, hogy szerelmespárként, azt nem gondoltam, és ez egészen elképesztő. Amikor először megpendítette azt a húrt, hogy talán több is lehetne köztünk, mint barátság, én nagyon megrémültem. Akkor éppen egy frissen coming outolt fiú voltam, aki éppen szólt otthon, hogy valószínűleg meleg. Majd elém állt egy nő, és azt mondta, hogy szerintem benned sokkal több van annál, mintsem amit én most így barátként látok, és hogy engem ez nagyon érdekel. Totál megijedtem, nem gondoltam, hogy ez működni fog.

És attól is féltem, hogy ha nem működik, akkor arra rámegy a barátságunk. De nem ment rá, hanem egymás létfontosságú szervei lettünk. Hihetetlen módon azonosultunk egymáshoz, nagyon erős szimbiózisban élünk. De ebben is komoly munka van, mert figyelnünk kell arra is, hogy szuverén egyéniségek is vagyunk. Az nem jó, ha te életképtelenné teszed a másikat, vagy ha csak az ő fényét kapod. Önálló emberként is kell tudnunk létezni, ezt még most is egy kicsit tanuljuk. Azt szoktam mondani, hogy nálunk félkerek minden. Mert szerintem az életben egészen kerek semmi nem tud lenni.

A félkerekségben mennyi kompromisszum van? Kíra például nem szeretett volna gyereket?

Annyira nem, hogy kettőnk közül ő volt az, aki nem akart. Ha úgy döntött volna, hogy szeretne gyereket, akkor már apa lennék. Mi ennél kisebb dolgokban is csak közösen döntünk, tehát hogy mekkora karácsonyfánk legyen, vagy hogy nézzen ki a csempe a fürdőszobában, de ez a döntés főleg az ő kezében volt. Soha nem szabad erőltetni semmit, amiben nincs vágy. Rám a társadalmi elvárások nem tudnak hatni, engem tényleg nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, ahogy én élek.

Járai Máté a Marimamában

Fotó: Benkő Emese

Neked mi a vágyad?

Azt szokták mondani, hogy felnőttkorban viszonylag ritkán köt az ember barátságot, nekem mégis megadatott, hogy egy éve lett egy barátom, mármint haver-barát. Nem ismerjük egymást gyerekkorunk óta, ráadásul ő civil. Egy munka kapcsán ismerkedtünk meg, teljesen véletlenül. Ő mondta azt, hogy nincs a környezetében ennyire szabad ember, mint én. Miközben én néha úgy érzem, hogy csomó béklyó van rajtam, hiszen nem én, hanem a színházak osztják be az időmet. Nem tudok elutazni akkor, amikor a kedvem tartja, tehát kell kötnöm kompromisszumokat. Az ő érzelmi világa sokkal zártabb, emiatt csodálattal nézi azt, ahogy én élek, és most barátként próbálom arra tanítani, hogy milyen is lehet a világ. Mert mindig, minden korban lehet a világra új ablakokat nyitni. Jó lenne, ha ezt minél többen megértenék.

Idén én is nyitottam egy új ablakot: elkészítettem a monodrámámat, a Marimamát, ami a Törőcsik Marival való kapcsolatomról szól. De nemcsak arról, hanem amiről most mi is beszélgetünk: a szabadsághoz vezető utamról. Hatalmas boldogság számomra, hogy ez megvalósult, ugyanakkor ez nem csak munka, hanem terápia is volt nekem. Ahogy egy kolléganőm találóan megfogalmazta: ez az előadás bemutatja azt a csodákkal teli poklot, ami a gyerekkorom volt. Aki megnézi, az megért engem. Hogy miért lett a rendszertelenségből egy nagyon erős rendszerem, hogy miért nem fogok soha leülni veled tréningruhában, még akkor sem, ha az én szabadságom nem a külsőségekben mutatkozik meg, hanem lelkileg.

A Marimama után megveregetted a válladat?

Igen. Sokáig nem tudtam, hogy van-e olyan kommunikációs eszközöm, amivel nem megírt darabot is el tudok mesélni. Hogy az én történeteim, amiket magamban már sokszor elmondtam, tudnak-e érdekesek lenni mások számára is. És az, hogy ez megélt a színpadon, az számomra maga a csoda. Szerintem Mari is látta fentről, és tudom, hogy büszke rám.